Az Írószövetség hetilapja, az Irodalmi Újság volt az ellenzék legfőbb fóruma, és az október elején elindított Hétfői Hírlap. Előbbiben jelent meg Háy Gyula: Miért nem szeretem? című cikke, amiben a funkcionáriusokat tette nevetségessé.  Ez lett a forradalom előtti idők legnépszerűbb cikke. Október 16-án megalakult a MEFESZ, a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége, az első független ifjúsági szervezet. Október 22-én a Műszaki Egyetemen tartott gyűlésen fogalmazták meg a 16 pontot, amelyben legfőbb követeléseiket fogalmazták meg. Ez lett a forradalom elfogadott programja. Itt határozták el, hogy másnap tüntetést tartanak a Bem-szobornál.

Október 23-án reggel hazatérve Jugoszláviából Gerő Ernő és küldöttsége először a tüntetés megtiltása ellen döntött, majd másfél óra múlva mégis engedélyezték. Ez csak még inkább felhívta az emberek figyelmét a délutánra meghirdetett gyűlésre. Délelőtt Nagy Imre megbeszélést tartott Gimes Miklóssal és Losonczy Gézával a tüntetésről, amit Nagy Imre nem tartott helyesnek engedélyezni. 

Harc a Rádió épületénél 

A délután három órakor kezdődő tüntetés pesti résztvevői a Petőfi-szobornál találkoztak, a Műszaki Egyetem hallgatói pedig az egyetem elől indultak a Bem-szoborhoz. A lakosság, a járókelők örömmel üdvözölték az elhaladó tüntetőket, és a támogatásukról biztosították. A Bem-szobornál Veres Péter, az Írószövetség elnöke ismertette az Írók kiáltványát, majd Zbigiew Herbert lengyel író szólt a tömeghez. Közben az egyetemisták 16 pontját osztogatták a tüntetőknek.

 A Bem-szobortól a Kossuth térre, az Országház elé vonult a tömeg, és Nagy Imre beszédét követelte, Nagy viszont nem tartózkodott a Parlamentben. A lakására mentek el érte, õ azonban csak a pártvezetés hívására volt pár szót szólni a tüntetőkhöz. Ebben, az 1953-as kormányprogramokhoz való visszatérést szorgalmazta, és hazatérésre szólította fel az összegyűlteket. Beszéde végén a Himnusz eléneklését kezdeményezte. A tüntetők nagy része azonban nem tett eleget Nagy Imre kérésének és a Kossuth térről a Sztálin-szoborhoz vonultak, ahol már megkezdték a szobor ledöntését. A szobrot a Nemzeti Színház elé vitték, ahol feldarabolták. A tömeg másik része eközben a Rádióhoz vonult és követelte a 16 pont beolvasását, de a Rádió vezetősége ezt elutasította. Este 8-kor ehelyett Gerő Ernő beszédét közvetítették, aki a tüntetést soviniszta megnyilvánulásnak nevezte. Közben katonákat és ÁVH-sokat rendeltek a Rádió védelmére, akik közül a katonák egy része átállt a tüntetők oldalára, az ÁVH - sok azonban tüzet nyitottak rájuk. A Rádió a hajnalig tartó harcok során a tüntetők kezére került. Eközben összehívták a Központi Vezetőség ülését, amely ismét Nagy Imrét nevezte ki miniszterelnöknek. Éjfél után megjelentek a szovjet páncélosok és a tüntetők ellen kezdtek harcolni.  

Miniszterelnök: Nagy Imre 

Nagy Imre miniszterelnökké választását reggel 8 órakor a tüntetők által elfoglalt Rádió mondta be, majd 9 órakor a szovjet csapatok megérkezéséről is tájékoztattak. Közben Budapesten folytak a harcok. A felkelők, hogy fegyvereket szerezzenek, laktanyákat, gyárakat raboltak ki, rendőröktől vették el a fegyvereket. Az egyenlőtlennek tűnő harcot a felkelők eleinte sikeresen vették fel, a gyalogsági fedezet nélküli páncélosokkal. A Rádió emellett egymás után szorgalmazta a harc beszüntetését, eredménytelenül. A város különböző pontjain felkelőközpontok alakultak, majd országos szintűre terjedt a tüntetés. Október 25-én  délelőtt fegyvertelen tömeg vonult a Parlament elé, akikre a karhatalmi erők és a szovjet páncélosok golyózáport zúdítottak. A forgalmasabb helyeken barikádokat emeltek, a középületekről leszedték a hatalmi jelképeket. Az október 25-re Budapestre érkezett szovjet vezetők, Mikojan és Mihail Szuszlov leváltatta Gerőt a párt éléről és Kádár Jánost nevezte ki helyette. 26-án a harcok is országos szintűvé váltak. Ezen a napon történt többek között a mosonmagyaróvári sortűz, amely több mint száz áldozatot követelt. Felgyorsult a hadsereg szétesése is, Maléter Pál ezredes, a Kilián laktanya parancsnoka kijelentette, hogy nem hajlandó a felkelők ellen harcolni.  

II. Pius is támogatta a forradalmat 

Október 26-án Losonczy Géza és Donáth Ferenc a pártközpontban kijelentette, hogy nem hajlandó az eseményeket ellenforradalomként elfogadni, és fegyverszünetet követelt.  Október 27-én újjáalakult a kormány, aminek két kisgazda tagja is lett: Tildy Zoltán és Kovács Béla. A szovjet és a magyar katonai vezetők, látva a felkelők ellenállását, a tárgyalások mellett döntöttek.  Október 28-ra virradóan Nagy Imre tűzszünetet rendelt el és rádióbeszédében, melyben nemzeti demokratikus mozgalomként beszélt a történtekről. Bejelentette továbbá, hogy a szovjet csapatok kivonulnak az országból. További intézkedéseik között feloszlatják az ÁVH-t, és március 15-ét nemzeti ünnepnek nyilvánítják. Bár a harcoknak nem mindenhol lett vége, ezt a napot a forradalom győzelmének első napjaként jegyzi a történelem. Megalakult a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága valamint a Nemzetőrség, mint a forradalom kormányát szolgáló karhatalom. Október 29-én létrejön a Forradalmi Katonai Bizottság.

A magyar forradalom a nemzetközi politikában is nagy vihart kavart. Október 26-án II. Pius pápa enciklikát adott ki a forradalom támogatására, s a nyugati kormányoktól is üdvözlő nyilatkozatok hangzottak el. A Szabad Európa Rádió a tűzszünet elutasítására biztatta a felkelőket. Október 30-án a szovjet kormány nyilatkozatban kijelentette, hogy hajlandó felülvizsgálni az egyes országokban tartózkodó szovjet csapatok ügyét. Október 30-án Nagy Imre ismét a Rádión keresztül szólt a felkelőkhöz. Híres rádióbeszédében elmondta, hogy megszűnik az egypártrendszer, a kormányzást az 1945-ös koalíciós együttműködés pártjai veszik át, és haladéktalanul tárgyalásokat kezdenek a szovjet csapatok Magyarország területéről történő kivonulásáról. Változás történt a Rádióban is. Vezetését forradalom támogatói vették át, kijelentve, hogy szakítanak az eddigi működéssel, és ezentúl nem hazudnak. Úgy tűnt, a sok áldozatot kívánó forradalom nem maradt eredménytelen. Elérte célját, a nemzeti függetlenséget és a többpártrendszerű demokráciát. Mindezek után már csak a belső békét kellett helyreállítani: a harcok még mindig folytatódtak, még október 30-án délelőtt is történtek fegyveres összeütközések. 

Október 31-én Nagy Imre bejelentette, hogy megkezdték a tárgyalásokat a Varsói Szerződésből való kilépésből. Ezzel egy időben azonban újabb szovjet csapatok érkeztek, körbezárták a repülőtereket. Nagy Imre számon kérte a szovjet nagykövetet, és újabb bejelentést tett Magyarország semlegességéről. Kádár János hitet tett a forradalom mellett és megalakította a Magyar Szocialista Munkáspártot, az MSZMP-t. Ekkor azonban már a szovjet oldalon állt, amiről senki nem tudott. Közben az országban egyre több helyen felhagytak a sztrájkkal, fokozatosan felvették a munkát, november 5-én már az egész országban indult volna a munka.  A hétvége azonban nem várt eseményeket hozott.  

Szovjet támadás – „A kormány a helyén van” 

A november 3-ai tárgyalások a szovjetek részéről csak félrevezető akció volt. 1956. november 4-én vasárnap hajnalban ágyúdörgés ébresztette Budapestet. Hajnali 5 óra 20 perckor Nagy Imre tájékoztatta a lakosságot: “Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.” Közben a szovjetek letartóztatták a tárgyalásokra érkezett magyar katonai küldöttséget, köztük Maléter Pált.

November 3-án Tito a jugoszláv nagykövetségre hívatta Nagy Imrét és társait azzal a csellel, hogy menedéket akar kínálni a menekülteknek. Valódi célja azonban az volt, hogy rábírja a vezetőket a lemondásra és a Kádár-kormány elfogadására. Nagy Imre ezt határozottan elutasította. Ennek ellenére november 4-én a szolnoki rádióban elhangzott közlemény arról értesítette a hallgatókat, hogy megalakult a forradalmi munkás-paraszt kormány, amely a szovjet fegyveresek segítségével megkezdte harcát az “ellenforradalom” ellen. Később Kádár János ugyanitt felolvasta kormányának névsorát.

A szovjet katonák elérték a Kossuth teret és beszüntették a Szabad Kossuth Rádió adását. A Parlamentből kivonultak a Nagy Imre-kormány tagjai, kivéve Bibó Istvánt, aki kiáltványt fogalmazott a nyugati világhoz: “Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és az igazsághoz való ragaszkodását. ... Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében.” A kiáltványt több ország nagykövetségére eljuttatta, majd elhagyta az Országház épületét.

November 7-én a Kádár kormány letette az esküt. A szovjetek támadása után ismét általánossá vált a sztrájk Magyarországon. Az Írók Szövetsége kiáltványában megfogalmazta:  “A forradalomban a magyar nép olyan egyértelműen nyilvánította akaratát, hogy azt csak a nép újabb szabad akaratnyilvánítása tehetné semmissé; alkudozásnak helye nincs.” November 14-én megalakult a Nagy-budapesti Központi Munkástanács az ellenállás központja lett.  November 21-én megalakult a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa. November 22-én Nagy Imre és társai elhagyhatták a jugoszláv nagykövetséget, de a szovjetek elfogták, és Romániába deportálták őket. 

Megkezdődtek a kivégzések

A munkásság, az értelmiség és a diákság határozottan kiállt a forradalom eszméi és céljai mellett. Az ellenállásra a szovjetek nyílt támadással válaszoltak. Az MSZMP december elején ellenforradalomnak nyilvánította az októberi eseményeket, és egyre erőszakosabban léptek fel az ellenállókkal szemben. Nem csak Budapesten, de több vidéki nagyvárosban, Salgótarjánban, Miskolcon is golyózáport lőttek a tüntetők közé. Bevezették a rögtönítélő bíráskodást, letartóztatták a munkástanácsok vezetőit és betiltották a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsát, felfüggesztették az Írószövetség működését. 1957. januárjában folytatódtak a letartóztatások és megkezdődtek a kivégzések.    1958-ban ítélték el Nagy Imrét és társait. Kötél általi halálra ítélték és kivégezték Nagy Imre miniszterelnököt, Maléter Pát honvédelmi minisztert, Szilágyi Józsefet, a miniszterelnök titkárságának vezetőjét és Gimes Miklós újságírót, akiket titokban jeltelen sírokba temették.

A világ megdöbbenését Alberto Moravia javaslata jellemzi leginkább, mely szerint a világ összes fővárosában azt az utcát, ahol a szovjet nagykövetség található, nevezzék el “A legyilkolt magyarok utcájának”. 

20 ezer halott és sebesült 

A forradalom alatt a Magyar Népköztársaság területén 48 óra leforgása alatt minden városban és községben megszűnt a kommunista hatalom. Ilyen még nem volt a történelemben - s ez is jellemzi, mennyire népidegen volt a hatalmon lévő kommunista párt. Tagsága - 800 000 fő - szétszaladt. 1956 decemberében az új pártszervezők még 80 000 főt sem tudtak magukénak. Ennek a fele is karrieristákból állott. A forradalmi harcokban elesettek és megsebesültek száma 20 000 főn felül volt. Kádárék, úgymond, Karhatalmi Tiszti Osztagai 1956. december végén nem több ember felett, mint 12 000 fő fölött rendelkeztek. A honvédség, rendőrség szétszaladt. A KP "magvából", pl. a hírhedt ÁVH-s tisztek Jambrich testvéreiből és a többiekből halálbrigádok kezdték el működésüket (Akit kétszer lőttek fejbe...). Titokban, orvul gyilkolták le a pártnak nem tetsző vagy a behódolást visszautasító munkástanácsok tagjait. ÁVH-s gyilkosokon kívül számos olyan briganti szolgált itt, akik később újságíróként és a kultúra többi "humanista" vonalán jutottak jól fizetett állásokba. Pl. a Népszabadság nem egy kommunista szerkesztője e bandába tartozott. Kádár-Cermanek, a szovjetek bábja 1956 és 1961 között nem kevesebb mint 300 főt (köztük számos fiatalt és munkást) küldött a bitóra.         

20 000 fő börtönbe került, ahonnan csak 1963-ban, amnesztiával szabadultak. De a rezsim kimúlásáig megmaradt priuszuk - hetedíziglenig. Kádár 1958-ban, amikor Hruscsov felajánlotta nekik a szovjet csapatok Magyarországról való kivonását, ennek ellent mondott. "Maradjon önöknél csak Rákosi - nálunk pedig állomásozzanak tovább szovjet csapatok!" - mondta. Ezzel kinyilvánította hazaárulását. Nemcsak a forradalom elárulása, a bitóra hurcoltatott százak, de a honárulás is Kádár eme KP-funkcionárius lelkét terheli.  1956/57 telén 210 000 magyar hagyta el hazáját és keresett egyetlen batyuval új hazát a nagyvilágban. Letelepedtek, egzisztenciát teremtettek. Kivívták befogadó országuk elismerését. Ők voltak a forradalom bukásban is megacélozódott győzői.