– Miért zárták ki 1949-ben az ország összes középiskolájából?

– Az egyházi iskolák államosítása után folytatódott a tisztogatás. Pécsett a Jézus Társasága Pécsi Pius Főgimnáziumba jártam. Ez egy amerikai rendszerű intézmény volt, amihez tartozott a gimnázium, a rendház, a convictus, és volt többek között fedett uszodája, teniszpályája, labdarúgópályája, lőtere és sípályája. Volt tizenkét hangszigetelt zeneterme is, kötelező volt mindenkinek valamilyen hangszeren tanulni. A Mecsek fél oldala a jezsuitáké volt. Az államosítás elérte a mi főgimnáziumunkat is. Előtte mi diáktüntetésen tiltakoztunk Pécsett az egyházi iskolák államosítása ellen, sőt 1948-ban tüntettünk Mindszenty József hercegprímás mellett, aki ellátogatott hozzánk. A tüntetés egyik szervezője én voltam. Felvonultunk a székesegyház előtti térre. A kommunista hatalom példát statuált: központi utasításra fegyelmi bizottság elé állítottak, meg akartak szabadulni a hangadóktól. Én kaptam a legsúlyosabb büntetést, kizártak az ország összes középiskolájából. Ehhez hozzájárult az a vádpont is, hogy cserkész voltam, és egy május 1-jei felvonuláson a dísztribün elé érve ezt a rigmust kiáltottam társaimmal: „Jobb volt tavaly, nem volt davaj!” Kirúgtak, néhány hónappal az érettségi előtt álltam, sehol nem tudtam tovább tanulni.

– Hogyan alakult tovább a sorsa?

– A jezsuiták dolgozó rend volt. Mindenkinek volt valamilyen szakmája. A jezsuitákat ugyan feloszlatták, de éhen nem haltak. Például a gimnázium direktora, páter Bodolay Csepelre ment esztergályosnak, páter Bagaméry, a francia tanárunk, aki a Sorbonon végzett, kőművesként lement a Dráva mellé templomot építeni. De a fizikai munka mellett a volt tanáraink összeálltak és alakítottak egy érettségi bizottságot, és leérettségiztették azokat a növendékeiket, akiket kizártak az ország összes középiskolájából. Húszan voltunk ilyenek az országban. Kaptunk egy olyan érettségi bizonyítványt, amellyel a világ bármelyik egyetemére felvettek volna, csak a magyarországiakra nem. Azokat a diáktársaimat, akik disszidáltak, Nyugaton azonnal ösztöndíjasként vették fel az egyetemre. Én maradtam. Mivel nem kaptam munkát, „munkakerülő” lettem és tizennyolc évesen internáltak a komlói szénbányákba. Ehhez az is hozzájárult, hogy apám jó nevű pécsi ügyvéd volt.

– Úgy került a bányába büntetésből, hogy nem is tett semmi törvénybe ütközőt?

– Akkor nem én voltam az egyetlen magyar állampolgár, aki semmit sem tett, csak kimutatta, hogy ez a rendszer nem tetszik neki. Drótsövénnyel voltunk körülvéve, barakkokban laktunk és onnan jártunk le a bányába. Nem sikerült egyetemre jutnom, de helyette elvégeztem az élet egyetemét. A bányászok eleinte tartózkodóak voltak, de hamar rájöttek: nem igaz, hogy mi fasiszta fenevadak vagyunk, egyszerűen emberek vagyunk. Internáltként be voltam osztva egy vájárhoz, csilléztem, lapátoltam bent a fejtésben. Olyan meleg volt, hogy alsónadrágig kellett vetkőznöm, mert a munkaruha pillanat alatt csurom vizes lett, szinte leszakadt rólam. Kitágult pólusaimba bedolgozta magát a szénpor. Hiába mosakodtam, a szénszemcsék hónapokig nem jöttek ki onnan. Négy hónap után szabadultam meg az internálásból. Ezután lettem erdőirtó, krumplizsákoló – csak fizikai munkára vettek fel. 1951-ben viszont besoroztak katonának.

– Muszos, azaz munkaszolgálatos lett. Erre kapta a behívóját?

– Nem. Ugyanolyan katonai behívót kaptam, mint a többiek. 1951 februárjában bevonultam, vittem a katonaládámat, bevagoníroztak, és azt hittem, hogy majd valamelyik laktanyába visznek. Nem ez történt. Éjszaka megérkeztünk Taszárra. Gyalogmenetben trappoltunk a későbbi repülőtérre, ahol barakkok vártak bennünket. Katonaruha helyett a második világháborút megjárt rongyokat kaptunk. Az én zubbonyomon elől vérfoltok voltak, a keki színű kincstári ingemnek nem volt háta csak eleje. Spárgával kötöttem össze.

– Akkor sejtette már, hogy hová került?

– Kezdett derengeni. Felsorakoztunk, a zászlóaljparancsnokunk kiállt elénk, és ezt ordította: maguk a dolgozó nép ellenségei, magukkal nem kell elszámolnunk! Ez volt a fogadtatás. A sodronyos ágyra az üres szalmazsákot terítettük és úgy aludtunk. Taszáron, a pusztában akkor februárban mínusz húsz fok volt.

– Tehát dolgozni vitték oda magukat és nem azért, hogy kiképezzék a haza védelmére?

– Mi építettük fel a taszári repülőteret. Kubikoltunk, ástuk az üzemanyagtartályok alapjait, építettük a betonkifutókat, a laktanyákat. Én a betonkifutó építésénél vettem részt, tizenkét órás műszakban.

– Hányan voltak munkaszolgálatosok?

– Országosan több mint húszezren voltak a muszosok. Taszáron a 7218-as számú zászlóalj dolgozott, vagy ezerötszázan.

– Tudták, hogy miért kerültek oda?

– Mi voltunk a nép ellenségei, a reakciósok, a deklasszált elemek, a régi úri osztály ivadékai, hivatalosan a hadtáp és igazgatási szolgálat munkaszolgálatosai. Fegyvert nem kaptunk, nappal betonoztunk, éjjel vagont raktunk ki.

– Általában, ha az emberek munkaszolgálatosokról hallanak, akkor a második világháború alatti zsidó származású és kommunista elveket valló elhurcoltakra gondolnak.

– Ők voltak a jobboldali diktatúra áldozatai, mi pedig a baloldali, Rákosi-féle diktatúra áldozatai voltunk. Kényszermunkásokként dolgoztattak bennünket. A zsoldunkat nem kaptuk meg, rongyokban jártunk, megaláztak és éheztettek bennünket. 1951 júliusában határozták el, hogy azokat a fiatalokat, akiknek a kommunista diktatúra nem mer fegyvert adni a kezükbe, kényszermunkára viszik. Ez egészen a forradalomig, 1956-ig tartott. Egyébként a tisztek sem jutalomból kerültek ilyen alakulatokhoz, hanem azért, mert nem voltak megbízhatók. Maléter Pálra sem bíztak rá egy páncélos ezredet, hanem megbízták a melóskatonák, az ország munkaszolgálatosainak főparancsnokságával. Maléter a származása miatt nem volt megbízható.

– A kényszermunka-szolgálata meddig tartott?

– Huszonnyolc hónapig, több mint két évig voltam rabszolgája a proletárdiktatúrának. 1954 májusában szabadultam. Taszár után még építettem a szentkirályszabadjai repülőteret, majd hónapokra Uzsabányára, egy bazaltkőbányába vittek, ami egy munkaszolgálaton kívüli büntetőszázadnak számított. Ide az ellenséges hangadók kerültek. Reggelire egy csajka brómozott feketekávét kaptunk és valamennyi kenyeret. Egész nap étlen-szomjan dolgoztunk addig, amíg fejenként hatcsillényi bazaltkövet ki nem termeltünk. Csak ezután vonulhattunk be vacsorára.

– Mikor ért véget ez a rémálom? Mikor tudott végre elhelyezkedni?

– Hosszú ideig csak fizikai munkás lehettem. Végül szerencsémre találkoztam a Cementáru Ipari Vállalat főkönyvelőjével, aki előzőleg huszár százados volt, vitéz Bánó Elemérrel. Ő apámat jól ismerte, és segített. Visszakerültem Komlóra, ahol ennek a vállalatnak volt egy bányaidomokat gyártó telepe, ott adminisztratív vezető lettem.

– Hogyan jutott el önhöz az’56-os események híre?

– Hozzánk a hírek késleltetve jutottak el. Már harcoltak a fővárosban, népfelkelésről, forradalomról beszéltek az utcán, mi még csak azt hallottuk a rádióban az ismételt Gerő beszédben, hogy fegyveres, fosztogató bandák járják Budapestet. Igaz a Szabad Európa Rádióból többet tudtunk meg. Komlón is óriási várakozás, feszültség alakult ki. Pécsett igazából október 26–27-én kezdődött a forradalmi szervezkedés. Én Pécsett laktam és Komlóra jártam dolgozni. Komlónak sajátos társadalmi összetétele lett, amikor elindultak a nagy építkezések. Komlóra és Sztálinvárosba gyűjtötték a negyvenes évek végétől az úgynevezett deklasszált, reakciós elemeket. Ezeknek az embereknek pénzük nem volt, munkafelvételkor megkapták a munkaruhájukat, a gumiköpenyt, a gumicsizmát. Ám, hogy be tudják fizetni az üzemi konyhán az ételüket, kifizessék a szállásdíjat, ahhoz a szomszéd faluban azonnal el kellett adniuk a munkafelszerelésüket. Meg tudtam különböztetni, hogy ki a lumpen, ki a börtöntöltelék, és ki hasonszőrű velem. Nekik másképpen is segítettem. Különböző fiktív nevekre elszámolásielőleg-utalványokat írtam ki. Például valakit megbíztam, hogy hozzon öt kiló szeget, elszámolási előleget adtam, amit később visszafizetett a keresetéből, de ezzel megakadályoztam, hogy eladja a munkaruháját, mert azzal el kellett számolni.

– Ez mennyiben kötődik az ’56-os forradalomhoz?

– Annyiban, hogy egy ilyen társadalmi közegben óriási felismerés volt október 28-a körül: meg fog bukni a kommunizmus. Hamarosan munkástanácsok szerveződtek, a munkahelyemen engem is beválasztottak a munkástanácsba. Népszerű voltam, segítettem az embereknek. Az igazi szerepünk november 4-e után kezdődött. A mecseki harcok miatt több mint egy hétig megbénult a közlekedés Pécset, Komlón és a környékén, valamint a közellátás is akadozott. A szovjet tankok, katonák elárasztották a hegyet. Málics Ottó, az egykori padtársam volt a mecseki ellenállás az egyik parancsnoka.

– Mi történt vele?

– Egy katonai akció során, november 5-én a lábán megsebesült. Harcolt tovább, nem kapott orvosi ellátást és sajnos vérmérgezésben meghalt. A Pécs–Bányatelepi munkástanács saját halottjának tekintette. Hősi halottnak kijáró tisztelettel temettük el, a bányászok bányászlámpával kísérték utolsó útjára. Komlón folyamatosan sztrájkoltak a munkások, szünetelt az áramszolgáltatás is. A szovjet parancsnokság utasításba adta, hogy a Nemzeti Bank fizetést csak annak a vállalatnak ad, ahol felvették a munkát. A szovjet parancsnok szó szerint azt mondta, aki nem dolgozik, az dögöljön éhen. Az üzemi konyha sem működött. Azért, hogy ne legyünk sztrájktörők, én a telepen elkezdtem termelési jelentéseket hamisítani. Úgy tettünk, mintha bányaidomköveket gyártottunk volna, pedig nem dolgozott senki. A hamis bérjegyzékekkel felvettem a bankban a dolgozók fizetését. Természetesen mint adminisztratív vezetőnek nekem szerepelt mindenhol az aláírásom. A pénzt, a fizetéseket a munkásoknak kiosztottam előlegként, amit ők is aláírtak. Kétszer is kifizettem a bért, hogy őket és családjaikat az éhhaláltól megmentsem.

– Ennek lett következménye?

– A megszállás, a diktatúra meghozta az úgynevezett konszolidációt és március elején berendeltek a központba. Azonnali hatállyal elbocsátottak, de azt nem tudták rám bizonyítani, hogy olyan béreket fizettem ki, ami mögött nem volt munka. Senki nem árult be.

– Ezek szerint 1956, a forradalom nemcsak a fegyverekről szólt, hanem azokról az emberekről is, akik – akár névtelenül – közvetve segítették az ellenállást.

– Pontosan erről van szól. A passzív ellenállás ezért tudott olyan hosszú ideig eltartani a forradalom vérbefojtása után.

– Másként nem torolták meg a tevékenységét, megúszta annyival, hogy elbocsájtották?

– Rákerültem a veszélyes, ellenforradalmi elemek listájára. Március közepén éjszaka a karhatalmisták egy teherautónyi úgymond ellenséges elemmel elhurcoltak. Nem rendőrségi fogdába vittek bennünket, hanem Pécsre a Tímár utcába, egy nagy ház alagsorába, pince rendszerébe. A pufajkások négyesével bezártak bennünket a fáskamrákba. Étlen, szomjan ott tartottak bennünket három napig, aztán elengedtek többünket. 1957. október elején megint elvittek egy hétre közbiztonsági őrizetbe.

– Önnek ez volt a forradalom?

– Ez. Utána megint hosszú ideig csak fizikai munkát végezhettem. A végén Pécsett, a TEFU-nál elhelyezkedtem sofőrnek. A rendőri zaklatásoknak így sem lett vége, hiszen ismertek. Ott kellett hagyni szeretett városomat, hogy véget érjenek a megpróbáltatásaim. A kijelentkező lapomra egy link címet írtam be és Budapestre költöztem. Amikor újra kerestek 1958. március 15-én, akkor már sehol sem találtak, így a lapomra rá került: valószínűleg elhagyta az országot. Kivették a kartonomat a megfigyeltek listájáról és ettől kezdve „szabad” ember lettem. A fővárosban levelezőn elvégeztem a dolgozók gimnáziumát. Könyvet nem vettem a kezembe, de színjelesen leérettségiztem. Mint munkás, mint gépkocsivezető jelentkeztem a jogi egyetem esti tagozatára. Felvettek. Így lettem különböző vállalatoknál jogtanácsos.

– 1956 mit jelentett az ön számára?

– Bebizonyítottam a saját sorsomon keresztül, hogy a magyar társadalom nagy része elutasította a kommunizmust, a Rákosi-rendszert. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy milyen erő van az igazi társadalmi önszerveződésben. 1956-ot, a forradalom eszmeiségét nem a pártok szervezték, hanem az emberek maguk formálták. A nemzeti bizottságokon, a munkástanácsokon keresztül megszervezték a saját ellátásukat, a biztonságukat, a munkájukat. Ezt tapasztaltam, mint a munkástanács tagja. Boldog vagyok, hogy ha csak kis részben is, de részt vehettem ebben.