Akkor rögtön egy nagyon heves összecsapás játszódott le a MEFESZ-bizottság és a pártbizottság tagjai között, mert mi rögtön felelősségre vontuk a pártbizottságot, hogy mi a fenének kellett azt a vörös zászlót kiakasztani. Én azt mondtam, hogy ez olyan provokatív hatású a hallgatókra, mintha valahol Magyarországon kiakasztanák a nyilaskeresztes zászlót. Ez aztán számomra végzetes kijelentésnek bizonyult később. Mindenesetre délután egy óra-fél kettő felé egyszer csak észrevettük, hogy az egyetemet kezdi körbefogni a karhatalom, amelyet úgy látszik, hogy erre az időpontra hívtak ki. Körülbelül negyed óra, fél óra leforgása alatt lehetett látni az ablakból, amint biztonsági golyószóró pontokat foglalnak el, aztán futólépésben közelítik meg az épületet különböző oldalakról, és szabályos fegyveres felvonulással fogják körül és szorítják mindig kisebbre azt a kört, amelyen belül szabadon lehet mozogni. Majd elzárták az egyetem központi épülete és az egyetemi diákszállók közötti területet is. Mindenkit beparancsoltak az épületbe, majd bejöttek, és minden szobából kitereltek mindenkit, a tanulókörökből a hallgatókat, az oktatókat be a nagyobb előadótermekbe. Majd pedig civil ruhás nyomozók jelentek meg, és listáról neveket olvastak fel. A diákszállón ez úgy zajlott, hogy mindenkit betereltek a szobákba, majd végigüvöltözték a folyosókon a neveket, letartóztatták az embereket, és összegyűjtötték az egyik diákszálló épületében. Amikor átkísértek a központi épületből az egyik diákszállóra, akkor az a fegyveres őr, aki átkísért, azt mondta, hogy egy pillanatra álljak meg: „A Magyar Népköztársaság nevében a foglyom, minden menekülési kísérletre a fegyveremet fogom használni”. Ami állati furcsa volt számunkra és abszurd, de meghatározta a későbbiek halálos komolyságát, mert beérve a harmadik diákszállóba, ahol egyben az egyetemi pártbizottság is székelt, betereltek különböző szobákba, és a fal mellé kellett állnunk hátra tett kezekkel. És attól kezdve elkezdtek ütni-verni. Ez a folyamat egyszerűen úgy zajlott le, hogy miután bekerültünk a szobába, az ott lévő karhatalmisták elővették a gumibotot, és végigvertek mindenkit. Majd bejöttek más karhatalmisták és végigkérdezték az embereket, hogy kinek mi a neve, mi az apja foglalkozása, és attól függően, hogy milyen foglalkozást mondott, megint csak elkezdték verni. Miskolcon a fiúk többsége munkásszármazású volt, ennek következtében az apák foglalkozása mindig úgy hangzott, hogy esztergályos vagy gépkocsivezető vagy géplakatos vagy valami ilyesmi, és ez minden alkalommal vad dühöt váltott ki a karhatalmistákból, akik maguk is esztergályosok lehettek meg segédmunkások meg ilyenek, tehát annak hallatára, hogy géplakatos, „hú, az anyád k... istenit”, és akkor elkezdték ütni. De nem szemből ütötték az embert, hanem hátulról. Én még gondoltam arra, hogy hazudjak, mondjam azt, hogy az apám lakatos, de gondoltam, úgyis kiderül minden hazugság, itt nem lehet hazudni, mondtam, hogy gépészmérnök. És erre a kijelentésemre nem vertek meg. Valahogy még tettek is egy dehonesztáló megjegyzést, hogy ez férges, vagy valami ilyesmit. A következő garnitúra már erről nem szerezhetett tudomást, mert ugyanúgy megkaptam a magamét, mint a többiek. Körülbelül 120-160 embert tartóztattak le azokban az órákban. Egyszerre az egész egyetemen, fiúkat-lányokat vegyesen, de túlnyomó többségünk fiú volt. És közben, ahogy a szobából kikísértek a teherautóhoz, lehetett látni, ahogy a folyosón végigmentünk, hogy a pártbizottságon folyik az élet, ki-be járnak a pártbizottsági tagok, miközben a közvetlen környezetükben véresre verik az embereket. Majd fölparancsoltak egy teherautóra. Azt tudtuk, hogy felgöngyölítenek mindent. Ez érezhető volt. Ezek a begyűjtések nagyrészt az egyetemen belüli feljelentések alapján történtek. Azok az egyetemi hallgatók voltak a feljelentők, akik eleve kemény magjai voltak a munkás-paraszt hatalomnak. Ők ugyan elenyésző kisebbségét képviselték az egyetemi hallgatóságnak, öt százalékát sem, de rendkívüli mértékben érintettek voltak érzelmileg az események következtében, mivel éppen ők voltak a legvastagabb DISZ-funkcionáriusok. Már eleve szerepet játszhattak az egyetemen belüli besúgóhálózat kiépítésében is, valamilyen népikáder-származás dolgozott bennük összefonódva egy ideológiai irányítással. Az egyetemi MSZMP csak januárban kezdett el szerveződni. És hogy kik voltak ott, számunkra mind jelentéktelen egyéniségek voltak addig a pillanatig, amíg ez a letartóztatási hullám el nem kezdődött. Elsősorban ezek kaparták össze az adatokat. Azt állapíthattam csak meg, mint kézzelfogható dolgot, hogy elsősorban azokat gyűjtötték be, akik valami konkrét eseményben vettek részt, következésképp elsősorban annak alapján gyűjtötték be az embereket, hogy hol tűnt föl, és nem annak alapján, hogy milyen tényleges funkciója volt az eseményekben. Mert rólam például egyáltalán nem tudták, és soha nem is tudták meg, hogy a Diákparlament hírszolgálatának a vezetője voltam. Ez a feljelentő társaság, ez a kemény mag, olyan alárendelt szerepet játszott az egyetemen, olyan alja volt az egyetemi hallgatóságnak, hogy az ’56-os forradalmi napokban egyszerűen nem is látta a Diákparlamentet. Tehát nem is volt fogalma arról, hogy ott ténylegesen mi volt, és annyit sem tudott megjegyezni, hogy engem a nagygyűlésen beválasztottak a Diákparlament vezetőségébe. Még csak ezt sem tudták rekonstruálni. – Miután ezt a 120 embert elvitték, akkor első éjszaka mi történt velük? – Bennünket fölállítottak a Miskolci Rendőr-főkapitányság épületének folyosóin, arccal a fal felé. Az volt a szabály, hogy a kezeket hátra kellett tenni összekulcsolva, és az orrunkkal pontosan a falhoz kellett érni. Úgy négy óra-fél öt felé, talán öt óra volt, fejeződött be az egyetemen letartóztatott hallgatók begyűjtése. Lányok is voltak köztünk, tanárok nem voltak, akkor még nem emlékszem tanárokra. Később aztán jöttek be, akkor rögtön nem. Azok a karhatalmisták, akik bennünket begyűjtöttek, a későbbi munkásőrség magja volt, a Munkás-Paraszt Forradalmi Kormány védelmére önkéntes toborzás alapján szerveződött alakulat. A karhatalmisták, vagy ahogy népiesen nevezték őket, pufajkások, mert steppelt orosz típusú ruházatot viseltek, azzal szórakoztak, hogy végigvertek bennünket, mégpedig azon az alapon, hogy egy időegység alatt melyikük fárad ki legkésőbb a verésben. Azaz egy-egy ember vette a gumibotot, és minden egyes emberre ráhúzott egyet, és továbblépett a következőhöz, arra is ráhúzott, továbblépett, arra is ráhúzott. Ez egy elég intenzív munka volt, úgyhogy egy bizonyos emberszám után kifáradtak, és akkor kezdte a következő. Ezt számolták, azt azonban nem mindig számolták pontosan, hogy hol hagyta abba az egyik, és hol kezdi a másik, így aztán az átmeneteknél néha kétszer is sor került az emberre. Elég sok karhatalmista volt, ennek következtében több órán keresztül tartott a játék, amíg bennünket végigvertek. Tehát többször is végigjártak rajtunk. Reggel öt óráig álltunk ott. Ez nagyon kellemetlen volt, mert kilenc-tíz óra felé kezdtek a nyomozók a munkájukhoz, akkor kezdődtek a kihallgatások. Több szobában folyt, és egymás után szólították az embereket. Bementek és aztán jöttek ki, néha támolyogva, néha zokogva, vagy fuldokolva. Az ügyész éjféltől kezdve végigment a folyosókon, az egyik szobából ki, a másik szobába be. Attól kezdve, hogy az államügyész megjelent, bennünket nem vertek. Egyáltalán. Viszont az államügyész látta, hogy mi ott állunk hátratett kézzel, ugyanaz a póz. Azt hiszem, kilenc-tíz óra felé, de lehet, hogy később is már, talán tizenegy is volt, elhangzott, hogy aki WC-re akar menni, jelentkezzék. Persze én azonnal kihasználtam az alkalmat, hogy mehessek. És emlékszem, hátratett kézzel kellett elindulni a WC-fülkék felé. A WC-fülke ajtajának nyitva kellett maradnia természetesen, ott állt egy őr. A kagyló elé állva ki akartam gombolni a sliccemet, és a legnagyobb megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy nem tudom előrevenni a hátul összekulcsolt két karomat, elég hosszú ideig tartott, míg valahogy előreráztam őket, és akkor a gémberedett ujjaimmal szabaddá tettem a nadrágomat, és vizelni tudtam. Emlékszem, hogy még viszonylag jobb volt és könnyebb volt a kezemet újra hátratenni, bár akkor ez már mérhetetlenül fájt. Az ügyész többször végigment a folyosókon, és látta, hogy mi ott állunk, de csak körülbelül hajnali négy óra felé szólalt meg, hogy miért állnak itt ezek az emberek, hát üljenek le. És akkor a karhatalmisták legelőször azoknak, akik betegek voltak, megengedték, hogy leüljenek. És akkor eltelt fél óra, az ügyész megint megjelent, és megint megkérdezte, hogy miért állnak itt ezek az emberek, és akkor azt mondták, hogy üljenek le. És akkor le lehetett ülni. Hajnali öt-fél hat felé aztán befejezték a kihallgatásokat, nyilván a nyomozók is aludni akartak, és mindenkit levezettek a főkapitányság alagsorába. Ez a főkapitányság ugyanaz az épület volt, amelyet 1956. október 26-án a tömeg megostromolt, de érdekes módon akkor, azon az éjszakán ez a momentum bennem egyáltalán nem tudatosodott. Ott, az alagsorban mindenkit felszólítottak, hogy fűzze ki a cipőjét, le kellett szedni a nadrágszíjat, minden értéktárgyat le kellett adni. Kupacba rakták. Az alagsorból még lejjebb kellett mennünk a börtönrészbe, és ott szétosztottak a cellákba. És akkor az egyik cellaajtó kinyílt előttem, a nyitott ajtón keresztül beláttam egy egészen kis helyiségbe, három-három és fél méter hosszú és körülbelül másfél-két méter széles volt, a közepén egyetlenegy priccs volt. Amint kinyílt az ajtó, egy bajúszos férfi felállt, szinte vigyázzban állt, s én döbbenten ismertem rá Liptai századosra, a katonai tanszék egyik vezetőjére. És nekem be kellett lépnem. Mögöttem becsukódott az ajtó, és akkor olyan nagy különbség volt az előző állapotom és az ezt követő állapotok között, hiszen ebben a pillanatban veszítettem el legelőször a szabadságomat. -------------------------------------------------------------------------------- (Az 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 120. számú interjú, készült 1987–1988-ban.) Ungváry Rudolf (1936), mérnök, rendszerszervező, író. 1956-ban a miskolci egyetem hallgatója. A forradalom alatt az egyetemi Diákparlament hírszolgálatának egyik vezetője. 1957 februárjában internálták, és kizárták az egyetemről. Később levelező tagozaton mérnöki diplomát szerzett. Vasesztergályos, műfordító, majd informatikai szakember. 1980-tól az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa.