A kastély ellen vonultak és megtámadták az ÁVH-s őrséget, amely rövid ellenállás után megfutamodott. A kardinális szabad volt. Az éjszakát a laktanyában töltötte, ahol mély tisztelettel fogadták a magyar katolikusok Főpásztorát, s függetlenségi törekvései nagy harcosát.
Ezalatt már a fővárosban is egyre nagyobb visszhangot vert a jelszó: „Szabadságot Mindszentynek!” Röpcédulák jelentek meg a falakon, tüntetések hangoztatták a nevét, diákok, munkások, katonák indultak a hercegprímás fogságának helye fel, hogy kiszabadítsák. Erre már nem került sor, csak kíséretet nyújthattak a diadalmenetben.
Mert az volt, diadalmenet, páncélosok fedezete alatt, az utak mentén felsorakozó vidéki nép sorfala között, szűnni nem akaró éljenzés közepette, virágok esőjében. A hercegprímás áldást osztott kocsijából, és meghatottan fogadta Vác, és a falvak ünneplését. Budán, az Úri utcai prímási palota előtt hatalmas tömeg sereglett össze. Amint feltűntek a harckocsik, és Mindszenty kardinális gépkocsija, felhangzott a magyar-, majd a pápai himnusz. A hercegprímás a palota erkélyéről néhány köszönő szót intézett az egybegyűltekhez, majd megáldotta őket. Ennyi a történet, – írja „A Szív” tudósítója ’56 november elején. S most álljon még itten három név, azoké, akik kitüntették magukat a hercegprímás kiszabadításában: Pálinkás Antal őrnagy, Molnár Bertalan és Deák János hadnagyok.
Mindszentek napján a bíboros-hercegprímás rádiószózattal fordult az ország népéhez. Rövid köszöntő jellegű beszédében többek között a következőket mondotta: „Hosszú fogság után szólok a magyar haza valamennyi gyermekéhez. Senkivel szemben sincs gyűlölet szívemben. Csodálatra méltó hősiesség szabadítja meg most a hazát. A világtörténelemben páratlan ez a szabadságharc, minden dicsőséget megérdemelnek fiataljaink. Hála és imádság az áldozatokért.”