– Hogyan került a Corvin közbe?

– Az anyósom, az élettársa, a feleségem, a két gyermekem és én laktunk közös háztartásban a Koltói Anna utcában. Október 24-én este aztán Farkas József, az élettársa szólt nekem: Gyere velem, lehet, hogy jobb lesz nekünk, kell a segítség! Ő akkor már egy páncélautóval járt, amit a harcok közben zsákmányoltak. Így kerültem a Corvin közbe és egészen november 4-ig együtt maradtunk.

– A forradalom előtt mivel foglalkozott?

– Mozdonyt fűtöttem. Aztán átkerültem a Fővárosi Szállítási Vállalathoz. A lovaskocsik kilyukadt gumikerekeit javítgattam. A hegesztéshez is értettem, később a Főspednél azt csináltam. Melós voltam, melós maradtam, melósként mentem nyugdíjba.

– Térjünk vissza Budapest legnagyobb harcainak színhelyére. Kiket talált ott, mivel bízták meg?

– Nagyon sok munkás, gyerek, átállt katona volt a mozinál. Akiket később is megjegyeztem, az Fehér Sapka volt, aki kötözte a sebesülteket és Falábú Jancsi. Igazi nevét szinte senkinek sem ismertem. Én maradtam a páncélautón. Felderítéseket végeztünk, meg szállítottunk. Az angol követségről például nagymennyiségű fertőtlenítőszert hoztunk, mivel nagyon sok sebesültünk, halottunk volt. A páncélautón golyószóró volt. Azt én kezeltem. Részt vettünk a harcokban keményen, ha jöttek az oroszok, lőttünk. Benne van a fényképem a Kádár-féle Fehér könyvben, ahogyan tartottam a golyószórót. A felderítések közben több ávóst is elkaptunk és azokat bevittük a Práter utcai iskolába. Kikérdeztük őket, de nem lett semmi bántódásuk. Hazugság, hogy mi bántottuk vagy agyonlőttük volna őket. Mi csak fogva tartottuk az ávósokat, és azt szerettük volna, ha a majd a bíróság mond ítéletet felettük.

– Falábú Jancsira hogyan emlékszik?

– Bátor ember volt. Ő kezelte az ágyút, amivel több tankot is kilőtt. Emlékszem, a sarkon figyelte valaki, amikor közeledett egy szovjet tank, akkor kiáltott: Most jön!

Falábú lezser ember volt. Nem a kezével, hanem a falábával rántotta meg a madzagot, ami működésbe hozta a löveget. Nagy pusztítást végzett. Közben a pesti srácok dobálták az égő benzines palackokat a tankokra. Szénné égtek az orosz katonák. Ha próbáltak kiugrálni, azonnal lelőttük őket.

– Nem sajnálta őket?

– Nem. Ha én nem lövök, akkor ő lő le engem. Ott nem volt mese. Vagy én, vagy ő.

– Kik adták az utasításokat?

– Főként Pongrátzék. Ők az egyik ház második emeletén rendezkedtek be. Én nem mentem fel hozzájuk, a parancsokat Farkas József – az apósom – és Lévi István hozta. Ő sajnos elesett a harcokban.

– Nem félt? Hiszen iszonyú csata volt.

– Egy cseppet sem. Nem féltem a haláltól, nem érdekelt, hogy eltalál-e egy golyó.

– Mikor pihentek?

– Nem volt mindig harc. Olykor hazamentem aludni, mások őrködtek. Aztán volt, hogy a moziban aludtunk a lehajtható székeken. El voltunk látva. Vidékről hozták a kenyeret, a krumplit, a lisztet, a szalonnát, a húst. Az asszonyok meg főztek a Práter utcai iskola pincéjében. Oda jártunk át enni két tűzharc között.

– Október 28-a után elcsendesedtek a harcok. Feladták az állásaikat?

– Nem, a Corvin közben nagyon sokan ott maradtunk. Csak rövid időre ugrottunk haza megfürdeni, enni, és ha volt melegebb ruha, akkor átöltözni. Ködös, csípős, hideg október volt. Különösen az éjszakák voltak hidegek.

– Mikor derült ki, hogy a harcnak nincs vége?

– Csak november 4-én hajnalban. Én hazamentem november 3-án este meglátogatni a kislányomat és a fiamat. Hajnalban jöttünk visszafelé a mozihoz, amikor elkezdődött a borzalmas erejű szovjet támadás. Ekkor a lábamat egy szilánk érte, emiatt már nem is tudtam visszamenni a Corvin közbe. Haza sántikáltam.

– Nem ment kórházba?

– Nem, mert a szilánk nem maradt bennem. Átment a lábamon, kiszakítva a bőrt, a húst, csontot nem ért. Az asszony kezelgette, ápolgatta a sebemet, és így rendbe jöttem. Miután leverték a forradalmat, visszamentem a vállalathoz. Muszáj volt dolgozni.

– Mikor jöttek rá, hogy részt vett a harcokban?

– Apósomat, Farkas Józsefet elkapták a karhatalmisták. A testvérét, Gézát is elvitték. Addig verték őket, amíg engem is feladtak, hogy együtt harcoltunk a Corvin közben. Igaz, elég későn kerültem horogra, csak 1959-ben kaptak el. Az volt a szerencsém, hogy csak ilyen későn figyeltek fel rám, mert ha előbb történik, talán fel is akasztottak volna. Először a Fő utcába vittek, aztán a Markóba, majd az ítélet után a Gyűjtőbe kerültem.

– A vallatásnál önt is megverték?

– Kirugdosták a fogaimat. Egyetlen eredeti fogam sincsen. Tagadni sem tudtam, mert valaki lefényképezett, amint a páncélautóban a golyószórót fogom.

– A fénykép, a film sok ember életébe került?

– Sok rabtársamat így fogták el. Többet kivégeztek közülük. Engem a Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétellel vádoltak. Tutsek, a „halálbíró” tárgyalta az ügyemet, de 1959-re már egy kicsit engedtek az ítéletek keménységéből. Bár még akkor is akasztottak. Király Béla és társai perében az apósom, Farkas József kapott tizennégy évet, bátyja, Géza tizenötöt és a szintén melós barátjuknak, Király Bélának adtak tizenöt évet. Én tizenegy évet kaptam, amiből letöltöttem hat évet és negyvenöt napot.

– Hogyan élte meg a börtönt?

– Nevetni fog, könnyen. Valahogy nem érdekelt. Intézeti gyerek voltam nyolc évig, árvaházban nőttem fel, én hozzá szoktam a zártsághoz, az egyedülléthez.

– A családja várta otthon?

– A feleségem időközben összejött valakivel és még a börtön éveim alatt elváltunk. Ténylegesen is egyedül maradtam. A két gyerekemet az anyósom nevelte.

– Kihez ment, amikor 1965-ben kijött a börtönből?

– Anyámhoz, a IX. kerületbe, a Drégely utcába. Neki is csak szoba-konyhája volt. Ő is melós asszony volt egész életében, nagyon kis keresettel. Ezért is adtak be az árvaházba. Visszamentem dolgozni a Főspedhez, és a nyugdíjba vonulásomig ott maradtam. Évekig megfigyeltek, nem veszek-e részt valamiben. Két éven át folyamatosan jelentkeznem kellett a rendőrségen. Minden ünnepnap előtt is be kellett mennem a rendőrségre. Május 1-jén, november 7-én, március 15-én és április 4-én aláírattak velem egy papírt, hogy semmilyen megmozdulásban nem veszek részt. Persze minden jutalomosztásból, fizetésemelésből kimaradtam. Kijutott nekem nagyon.

– Nem keresett annyit, hogy egy lakást vegyen magának?

– A megélhetésemmel nem volt gond, de csak albérletre futotta.

Végül is a Pofosz javaslatára jutottam ehhez a tizenhét négyzetméteres lakáshoz Mátyásföldön. Állítólag a börtönben is nagyobb már az előírás. Egy rendes bútort nem lehet ide betenni. Igaz, csak ezerötszáz forintot fizetek ezért. Viszont nagyon kedvező, hogy van benne fűtés, világítás, gáz, víz.

– Kicsit megkeseredett, nem?

– Sokan büszkélkednek közülünk, hogy corvinisták, pedig ott sem voltak. Akik nem tudják felmutatni az ítéletüket, aztán a semmisségi igazolásukat, amelyben a rendszerváltás után eltörölték a büntetett előéletüket, azok nem voltak igazi forradalmárok. Itt az emeleten csak hármunknak van ilyen papírjuk.

– Ön miért csatlakozott a forradalomhoz?

– Azt gondoltam, hogy jobb lesz az életünk. Szegények voltunk, rossz körülmények között éltünk, egy raktárhelyiségben laktunk öten. Tudtunk az Andrássy útról is, arról, hogy ha valaki rendszerellenes kijelentést tesz, azt azonnal elviszik. A VIII. kerületben saját szememmel láttam, amint elvittek a nyomozók egy férfit, mert elégedetlenkedett a közértben. Emiatt is arra számítottam, hogy hátha sikerül ezt a rendszert megdönteni, megszűnik a diktatúra, a megszállás és kimennek az oroszok.

– Megérte ön szerint, hogy engedett a hívásnak, és elment a Corvin közbe?

– Ezt nem lehet méricskélni. Hasznom nem lett belőle, inkább károm. De a szovjet birodalom összeomlásához mi is hozzá hozzájárultunk. 1956 nélkül nem lett volna rendszerváltás. Ez ötvenhatnak köszönhető. Akik most kormányon vannak, azok is mind nekünk köszönhetik, hogy ott lehetnek.