Fotó: Pörneczi Bálint

– Hogyan kezdődött?

– 1956 október 24-én hajnaltól kerültem be a Tompa utcai csapatba. Először el akartak zavarni, kis kölyöknek tartottak. Bizonyítanom kellett, hogy értek a puskához. Ez nem okozott gondot, mert előtte a Fáy András Gimnázium diákjaként az MHSZ-be jártam. Tehát befogadtak, harcolhattam és csak három nap múlva keveredtem haza.

– Mit jelent, hogy harcolt?

– Hivő ember vagyok, a szovjet tankokra dobált benzines palackokról nem szívesen beszélek. Azért sem szeretek erre emlékezni, mert orvos vagyok és elsősorban életmentés a feladatom. Ilyenkor az ember elveszti ezt a fajta értékítéletet, és csak a tankot látja meg a hazánkat megtámadó ellenséget, s nem az embert. Akkor azért megrendültünk, amikor láttuk a tankokból kiugráló égő katonákat.

– Mit engedtek meg önnek?

– Kaptam egy puskát és kézigránátokat. A fő feladatunk az volt, hogy jártuk a körúti házakat, megkerestük a házmestereket, akiktől többnyire feltöltött benzines üvegeket kaptunk, de az üres üvegekből is volt módunk mindig Molotov-koktélt készíteni. Aztán felköltöztünk a házak emeleteire, erkélyeire és vártuk az Üllői úton a tankokat.

– Ki volt a parancsnok?

– Akkor nem tudtam, egymás valódi neveit nem tudtuk. Engem Colosnak hívtak, egyik társamat Nyuginak hívtuk, mindenkit a becenevén szólítottunk. Egyébként az Angyal testvérek voltak a parancsnokok. Rólam kialakult az a vélemény, hogy sérthetetlen vagyok. Egyik alkalommal fel volt hajtva a kabátom gallérja, amikor géppuskatűz közepette futottunk át az úttesten. Futás közben a fejem lehajtottam, és a galléromon átment egy lövedék.

– A nyakát nem érte?

– Nem, nem is vettem észre, csak utólag. Egy másik alkalommal egy golyó a kabátom ujját lőtte keresztül, látszott a bemeneti nyílás és a kimeneti nyílás. A fiúk kérdezték: Nem sérült meg a karod? Levettem a kabátomat, a pulóveremet, az ingemen látszott egy nagy tépés, a bőrömön azonban egy karcolás sem volt.

– Belekeveredett a harcokba?

– Nem, szándékosan mentem harcolni. Előző nap késő este mentem haza, ott voltam a Sztálin-szobor ledöntésénél. Tanúja voltam a rádiónál a sortűznek. Akkor nagyon fáztam, este hideg volt, könnyen voltam öltözve, ezért mentem haza, de tudtam, hogy másnap vissza fogok menni.

– A szülei mit szóltak ehhez?

– Két éjszaka nem mentem haza. A szüleim fel voltak készülve arra, hogy nem látnak többé, ám a harmadik nap megjelentem a lakásunkon. Nagyon örültek nekem, de annyira fáradt voltam, hogy alig tudtam beszélni. Megfürödtem, lefeküdtem és következő nap reggelén mondtam édesapámnak, hogy én most ismét elmegyek. Apám azt mondta: Csak nem képzeled, hogy visszaengedlek! Édesapám, de engem a fiúk várnak vissza! – válaszoltam. Apám elgondolkozott, aztán hosszú hallgatás után rábólintott és azt felelte: Az más. A cselekedetét utólag elemezve nem mondhatom azt, hogy ez felelőtlenség volt, inkább a nemzet iránt érzett felelősség dolgozott akkor apámban, amire engem is mindig tanított.

– Mivel foglalkozott az édesapja?

– A Magyar Nemzeti Bankban főosztályvezető helyettes volt.

– Édesapja nyilván tisztában volt döntésével, hiszen egy tizenöt éves gyerekről volt szó.

– Igen, és mégis elengedett. Visszamentem a Tompa utcába.

– Büszke erre?

– Ma már nem. Akkor, ha sikerült egy benzines palackkal egy tankot meggyújtani, nagyon büszke voltam.

– Számolta, hogy hány tankot gyújtott fel?

– Azt nem lehetett tudni, hogy ki a felelős egy tank pusztulásáért, mert dobáltuk az üvegeket tucatjával. Nyolc-tíz benzines üvegből egy, ha eltalálta. De hogy melyikünk dobása nyomán gyulladt meg a tank, azt ritkán tudtuk meg. Ez kollektív munka volt. Jellemző a közösségi érzésre, hogy amikor bementem egy trafikba a fegyverszünet idején, és kértem egy pakli dohányt, amikor fizetni akartam, a dohányárus nem engedte, csak ennyit mondott: fiúk, maguk bármikor jöhetnek, mindig ingyen lesznek kiszolgálva, maguk értünk harcolnak.

– Meddig harcolt a Tompa utcában?

– Egy hét múlva túl sokan lettünk, és emiatt alakult egy új csoport a Hőgyes Endre utcában. Itt kaptam nemzetőr igazolványt. Akkor már szigorú beosztás szerint dolgoztunk, járőrszolgálatot teljesítettünk Egy ilyen alkalommal paroláztam Maléter Pállal a Corvin köz előtt. Tettük a dolgunkat. Volt, amikor egy ruháskosár lőszert kellett elvinnünk Angyal Pista parancsára a Vendel utcai iskolába, egy ellenálló csoportnak. November 4-én hajnalban megint járőröztünk az utcákon. Hirtelen dübörgést hallottunk a Soroksári út, az Üllői út felől, aztán ágyúdörgést, géppuska tűzet, hogy éreztük, nagy baj van. A fővárost százával szállták meg a tankok. Itt a harcomnak vége szakadt. Mindannyian láttuk, hogy az ellenállásnak sok értelme nincsen. A parancsnok is azt mondta: mindenki pucoljon, amerre lát. Bár közel laktam a Soroksári úthoz, mégis nyolc-tíz órás gyaloglással, óriási kerülőutakkal, bujkálva, értem haza épségben. A puskámat a Hőgyes Endre utcában hagytam, a pisztolyomat magamnál tartottam. November 9-én balga módon pisztollyal az oldalamon mentünk két barátommal a Haller utcában, amikor egy telefonfülke mögül hirtelen kiugrott két orosz katona és lefegyvereztek bennünket.

– Miért volt magánál a pisztoly?

– Akkor már csak kalandvágyból. A géppisztolyos oroszoknak nem tudtunk ellenállni, felpakoltak bennünket egy tank tetejére. Törökülésben kellett ülnünk, és akkor az egyik ruszki géppisztoly sorozattal elkaszálta a lábamat.

– Miért?

– Csak, passzióból. Közben röhögött.

– Mi lett a lábával?

– Kaptam három lőtt sebet, a combomon, a lábszáramon és a bokámon. A golyók átlőtték a lábamat. Az Úristen úgy gondolta, hogy még szükség van rám valahol, mert szerencsémre a sebek nem fertőződtek el.

– Mit gondolt ezekről a katonákról?

– Azt, hogy most végem van és agyon fognak lőni. Ilyen szándékuk volt, de valami miatt elvittek minket a Ludovikára, ahol egy ávós különítménynek átadtak. Az ávósok kezdtek bennünket vallatni. A vallatásnál a társaim nevét, címét akarták tudni, amit természetesen nem tudtunk. A vallatási módszerükhöz tartozott, hogy egy százkilós ávós a patkós csizmájával állt a sebesült lábamon. Aztán egy fahasábbal verték a sebemet. Kétségbeesésemben kitalált neveket, kitalált címeket vallottam be. Ezt jegyzőkönyvbe vették, majd besuszteroltak egy kis terembe, ahol már harmincan zsúfolódtunk össze. Azt mondták, hogy óránként közülünk egyet agyonlőnek. Az első kivégzés meg is történt. Kicibáltak egy embert, az ablakunkkal szemben volt egy tűzfal és a szemünk láttára agyon lőtték. Közben hallottuk a többiek vallatását. Eltelt ez a rémes éjszaka. Hajnalban nyitott páncélautóba pakoltak bennünket, elvittek és visszaadtak az oroszoknak.

– Miért?

– Ma sem tudom. Négy nappal később Vecsésen a pályaudvaron marhavagonokba tereltek bennünket, de akkor már sokkal többen voltunk, mint harmincan. Nem tudtuk, hová indul a vonat. Valakinek az ötletére órák alatt nagy nehezen felszedtük az egyik fenékdeszkát. Összeírtuk a nevünket egy cédulára és egy pénztárcába bele tettük. Amikor a vonat megállt egy állomáson, akkor a nevünket tartalmazó tárcát a fenékrésen kidobtuk. Később tudtam meg, hogy Kisvárda közelében, Pátrohánál találták meg a neveinket. Egy asszony a következő levelet írta a szüleimnek: „Kedves Honfitársam! Közöljük, hogy 1956. november 14-én Vándor Béla nevű hozzátartozóját Záhonynál, a magyar határon kivitték. Hozzátartozójuk él, címüket Pátrohánál dobták ki. Saját kérelmükre közöljük a fentieket. 1956. november 16. Maleskovics Tiborné, Nyíregyháza, Vöröshadsereg u. 60. sz.” Egyébként valamennyi társam hozzátartozóját értesítette ez az asszony. Nagy bátorságra vallott abban az időben az ilyen cselekedet. A réseken láttuk, hogy kelet felé megyünk. A következő állomás Ungvár volt. Akkor tudtuk meg, hogy a Szovjetunióban vagyunk. A pályaudvaron ismét teherautókba pakoltak minket, és az ungvári fegyház udvarán szálltunk ki.

– Tudták az oroszok, hogy önök kicsodák?

– Nem. Azt hitték, hogy a szuezi csatából jöttünk. Fogalmuk sem volt, hogy Magyarországon forradalom tört ki. Egy jászberényi születésű fiú volt az egyik börtönőrünk. Neki mondtunk el mindent. Mikor az ukrán börtönőrök megtudták, hogy magyar forradalmárok vagyunk, akkor jöttek hozzánk beszélgetni, barátkozni. Mindent elmondtam a függetlenségi harcunkról. Eszükbe sem jutott bántani bennünket.

– Mi lett a lőtt sebével?

– Az oroszok kórterembe vittek, mellettem feküdt Altorday Sándor, aki a jászberényi nemzetőrség parancsnoka volt. Ő is egy ávós vallatás után, negyvenegy fokos lázzal került orvosi felügyelet alá. Haldoklott. Túlélte, egy évvel később tért haza. Engem egy ukrán orvos kezelt. Először kitisztították a sebemet, bekötötték, és vagy még háromszor kaptam rá friss kötést. Olyan barátságba kerültünk velük, hogy a végén, amikor azt mondtam, ávó, elkezdték az öklüket rázni, hogy fúj. Egyszóval emberségesen bántak velünk, nem úgy, mint az úgynevezett honfitársaink.

– Ha nem bántották önöket, akkor miért kerültek a Szovjetunióba?

– Nem tudom. Azt tudtam meg a börtönőröktől, hogy ezerötszázan voltunk magyarok ebben a fegyházban. Egy hétig tartottak ott. November 25-én visszahoztak ötvenegyünket Magyarországra. Mindannyian tizenhat éven aluliak voltunk.

– Kádárék a külföldi sajtónak azt állították, hogy egyetlen egy magyart sem vittek 1956-ban Szovjetunióba. Mi az igazság?

– Bizonyíthatom, ezerötszázan voltunk az ungvári fegyházban magyarok. De én csak Ungvárról beszélek. Ez elosztóhely volt. Hallottam olyanokról is, akiket Kijevbe vittek el kényszermunkatáborba. Azt nem tudom, hogy mindenki hazakerült- e.

– Tizenöt évesen deportálták Szovjetunióba, szerencséjére nem úgy, mint a második világháború után sok százezer honfitársunkat. Mi történt ezután?

– Éjjel kettőkor két magyarul beszélő orosz tiszt átadott a szüleimnek. Anyám elájult, amikor meglátott élve. Apámnak a következő mondatokkal adtak át, amire ma is emlékszem: „Elterjedt a hír Budapesten és Magyarországon, hogy a szovjet katonák hadifoglyokat és gyerekeket visznek ki a Szovjetunióba. Nyomatékosan felkérjük önt, hogy az ilyen híreszteléseket minden magyar állampolgárnak kötelessége megcáfolni. S nehogy valaki megtudja, a fia kint volt a Szovjetunióban”

– Ezzel véget ért a megpróbáltatás?

– Tulajdonképpen igen. Ezek után jött a félelem időszaka, hallottunk a kivégzésekről és attól féltünk, hogy bármikor elvihetnek. A második emeleten laktunk és a vécéablakban egy kampóra felszereltünk egy vastag kötelet, amely lelógott a földszintre. Készen álltam arra, ha éjszaka csöngetnek, akkor meg tudjak szökni. Az egérutat apám megszervezte, mert a TEFU-garázsa a házunk udvarán volt, a Soroksári út 38-ban. A tefusok vállalták, ha baj van, akkor engem onnan kiszöktetnek.

– Tehát voltak rendes emberek.

– Hogyne lettek volna.

– Visszament az iskolába?

– Decemberben elkezdődött a tanítás. Jött a csoda, amit ma is nehezen értek meg, engem ezek után soha senki sem bántott. Az iskolában néhányunkról tudták, hogy harcoltunk. Hihetetlen rendesek voltak a tanárok, néhányan hangot is adtak a megbecsülésüknek, kedvencek lettünk. Érettségi után azonban az ötvenhatos tevékenységem miatt három évig nem vettek fel az orvosi egyetemre, pedig a legmagasabb pontszámot értem el. Kiderült, hogy a helyi pártmegbízott mindig negatív politikai jellemzést adott rólam. Végül sikerült ezt az embert apámnak meggyőzni, hogy változtasson a véleményén, így felvettek az egyetemre és orvos lehettem.Sebészként dolgoztam a Honvéd Kórházban huszonkét évig. Sajnos 1989-ben el kellett jönnöm a kórházból. Azóta körzeti orvos vagyok.

– A múlt, a politika tehát kísért?

– Olyannyira, hogy a Deport ’56 feljelentést tett legalább 860 rendbeli aljas indokból elkövetett személyi szabadság megsértésével megvalósított háborús bűntett alapos gyanúja miatt az 1956-os deportálások lebonyolításában részt vett szovjet és magyar közegek ellen. A feljelentés tartalmazta azt is, hogy 1956. november 4. után nagy számban deportáltak magyar állampolgárokat a Szovjetunióba. Ez engem is érintett, mint deportáltat. 2004. április 25-ei keltezéssel kaptam egy határozatot – megkaptuk még hetvenöten– az ORFK Bűnügyi Főigazgatóságától, hogy a nyomozást megszüntetik, mert ismeretlenek a tettesek és az elkövetett cselekmény nem bűncselekmény.

– Ezzel egyet ért?

– Nem. Azt állítják, hogy nem kínozták a foglyokat. Kínozták, ahogyan az ávósok engem is kínoztak és kínozták a többieket, többeket kivégeztek. A szándékos emberölés fogalmát is kimerítették. De nem folytatom. A határozat önmagáért beszél.

– Mi foglalkoztatja most leginkább?

– A magyarság ügye ma is a legfontosabb számomra. Van egy alapítványom, aminek a neve Összetartozunk, az interneten megtalálható a címünk. Jelszavunk: minden magyar felelős minden magyarért. Sokat teszünk a határon túli magyarságért, most éppen a csángókért. Össze szeretnénk annyi pénzt gyűjteni, hogy egy orvosi rendelőt felépítsünk csángóföldön. Ezzel négy csángó falunak lenne egy magyar orvosa. Ez foglalja le minden szabad időmet.