– Mennyi idős volt a forradalom kitörésekor?

– Huszonhárom éves, 1933-ban születtem. Kispesti srácként a Nagykőrösi útnál belepottyantunk jó néhányan a harcokba. Október 23-án egy lagziban voltam, éjfélkor a rádióból tudtuk meg, hogy harcok vannak Pesten, a Magyar Rádiónál. A lakodalomnak vége lett. Másnap barátaimmal és több kispesti ismerősömmel bementünk a Timót utcai laktanyába, amelyben óriási fegyverraktár volt. Itt halmozták fel a második világháborúból visszamaradt fegyvereket, lőszereket.

– Beengedték önöket?

– A kiskatonák nem akartak ellenünk harcolni. Felszólítottuk őket, hogy engedjenek bennünket be a laktanyába. Mondtuk, aki akar, haza mehet, akik pedig úgy gondolják, azok álljanak át hozzánk. Sokan csatlakoztak a csoportunkhoz. Rengeteg fegyvert, lőszert hoztunk el magunkkal, még az ágyúkat is elvontattuk a Nagykőrösi útra. Október 24-25-én a kispesti kapitányság rendőrei letépték a vörös csillagokat a sapkájukról és a többség átállt a forradalmárok mellé. Koroj Gyuri vette át a parancsnokságot. Kispest fő utcáin, például az Üllői úton, a Nagykőrösi úton befészkeltük magunkat. A Teleki téren (Ecseri), helyeztük el az ágyúkat, a Bednárik gyerekek tüzérként szolgáltak a katonaságnál, ők kezelték a lövegeket.

– Önnek mi volt a szakmája?

– Bádogos és vízszerelő. De nem ezzel foglalkoztam, adtam-vettem a Teleki téri piacon.

– Seftelt?

– Lehet így is nevezni.

–Kispesten mikor kezdődtek a harcok?

– Az első napokban járőröztünk, felügyeltük a rendet. Én a Kossuth Lajos utca és a Nagykőrösi út sarkánál helyezkedtem el a csoportommal. Géppuskáink, géppisztolyaink, sőt távcsöves puskáink is voltak. Október 25–26-án jöttek a szovjet harckocsik, tankok befelé a Nagykőrösi úton. Ekkor bocsátkoztunk velük tűzharcba. Több harckocsit, gépkocsit kilőttünk. Majd nem hogy azonos tűzerővel rendelkeztünk. Céltalanul nem lövöldöztünk, de nem is kellett, hiszen az ellenállás megszűnt. Minden volt kommunista, vezető funkcionárius elmenekült. A kispesti tanácsházán akadt egy kis probléma, amikor át akartuk venni a tanácsháza kulcsát. A tanácselnöknő és a férje a szemközti házban laktak. Amikor a kulcsot kértük, akkor az elnöknő – Ladosné – férje ránk lőtt, és az egyik gyereket halálosan megsebesítette. Válaszként szétlőttük a házat, a berendezést. Mire bementünk a lakásba a „hős” tanácselnöknő férje az ágy alá bújt. A tanácsháza kulcsát megszereztük, de őket nem bántottuk. Az erzsébeti kapitányság elfoglalása sem ment simán: néhány rendőr ellenállt, de aztán a kapitányságot is elfoglaltuk.

– Az igazi nagy harc mikor kezdődött el?

– November 4-én megváltozott a helyzet. Végeláthatatlan sorokban jöttek a szovjet tankok az Üllői úton, az Ady Endre úton, a Nagykőrösi úton, a Soroksári úton. Borzadály volt, olyan dübörgés lepte el Kispestet, az egész környéket, amit talán a második világháborúban hallottunk. Éppen otthon voltam, a Kossuth Lajos utca 205-ben, a bázisunkhoz közel. Minden társam közel lakott. A támadás váratlanul ért bennünket. Amikor meghallottuk az oroszok beözönlését, mindenki magához vette a fegyverét és besáncoltuk magunkat a Nagykőrösi úti házakba.

– Felvették a küzdelmet a túlerővel szemben?

– A küzdelem nem sokáig tartott, hiszen totálisan lerohantak bennünket, ami az útjukban állt, azt szétlőtték. Nem ismertek irgalmat. Sokan meghaltak közülünk. Tíz harckocsit ugyan kilőttünk, de a kiskatonákat nem engedtem, hogy agyonlőjék. A vádiratomban is benne van, hogy kocsival visszavitettem őket az alakulatukhoz. Mindenesetre november 6-ra a szovjetek visszafoglalták a kispesti kapitányságot, tanácsházát és fontosabb középületeket. A szovjetek végül is vérbe fojtották a forradalmat.

– Önt mikor tartóztatták le?

– 1957. május 1-jén. Először a szomszédunkban bukott meg Czirány Sanyi, aki dicsekedett harci tetteivel a Zrínyi utca és a Nagykőrösi út sarkán lévő kocsmában. Teljesen gyanútlanul elmesélte, hogy miként lövöldözött velünk, közben neveket is említett. A kocsmában persze nemcsak a mi barátaink ittak, hanem idegenek is. Így göngyölítették fel a kispesti csoportot. A többi csoport is a dicsekvés áldozata lett. Sokan nem tudták, hogy ez milyen következményekkel jár majd.

– Mivel vádolták?

– Először köztörvényes bűncselekménnyel, mert azt akarták bebizonyítani rólam és többünkről, hogy a forradalmat bűnözők, tolvajok, stricik és prostituáltak csinálták. Az ügyésznővel kiabáltam, hogy ez a nagy kommunista rendszer milyen hatalom lehetett, ha egy pár strici le tudta győzni. Ötöd rendű vádlottként, orgazdaságért ítéltek el tizenhárom évre. A Markóból azonban augusztus 11-én sikerült megszöknöm ebéd után, és este már Újpalotán mulattam az időt egy kocsmában. Elég lezser, mondhatni vagány gyerek voltam. Néhány nap múlva Erzsébeten, a Füles becenevű haveromnál akartam megbújni, mert nem tudtam, hogy nyomozók már figyelték. Menekültem volna, de nem sikerült, mert a nyomozók utánam lőttek, egy golyó keresztül ment a vállamon, a másik golyó fejbe talált. Szerencsére a lövedék nem hatolt az agyba, a csonton gellert kapott. Még így is három sarkot tudtam futni, de sok vért vesztettem, újra elkaptak. Rövid időn belül Sátoraljaújhelyre kerültem.

– Hogyan lett a tizenhárom évből tizenhat év?

– Úgy, hogy Vácott már ült egy-két fegyvertársam, és közülük az egyik el kezdte mesélni, hogy Janó, azaz én, így lövöldöztem, meg úgy lövöldöztem, aztán a kertekben található latrinákba dobáltam be a fegyvereket. Ennyi elég volt. A fegyvereket megtalálták, és újra felhoztak Pestre, előbb a Conti utcába, majd a Fő utcába. Azokat a fegyvereket nem találták meg, amiket a Mária Valéria-telepen ástam el. Ez volt a szerencsém.

– Ezek szerint újra tárgyalták az ügyét?

– Újra, és már első rendű vádlott lettem. Ekkor már politikai ügyként kezelték a tevékenységemet Vesenyi Palival és Reikort Imrével együtt. Az I/2 és a BHÖ 349-es vádpontjával, a fegyveres harcban való részvételemmel tárgyalták az ügyemet. A 349-es pont azt jelentette, hogy számban meg nem állapítható gyilkosságot vagy gyilkossági kísérletet követtem el. A per elhúzódott 1959-ig, az ügyésznő halálos ítéletet kért, végül megúsztam életfogytiglani ítélettel, ami abban az időben harminchárom évet jelentett. 1963-ban, a nagy amnesztia idején, amikor az új törvénykezés életbe lépett, akkor az ítéletemet hatályon kívül helyezték és tizenhat évi börtönbüntetésre csökkentették. Akiket a 349-es vádponttal elítéltek, azokra nem vonatkozott az amnesztia. Egyébként Vesenyi Palit tíz évre ítélték, Reikort Imrét távollétében ítélték el, mert ötvenhatban disszidált.

– Hol töltötte a legtöbb időt?

– A Kozma utcai Gyűjtőben. A végén a konyhán dolgoztam és főszakács voltam kilenc évig. Én etettem az elítélteket. 1973. május 5-én szabadultam azzal, hogy huszonnégy órán belül el kell helyezkednem. A múltam miatt két hét után sem vettek fel sehová. Végül a XVIII-XIX. kerületi vendéglátóipari húsüzem igazgatója, egy minden hájjal megkent angyalföldi ember – Isten nyugosztalja – nem törődött azzal, hogy mit csináltam, mi volt az előéletem, és felvett dolgozni. Először csontokat rakosgattam, később karbantartó lehettem.

– Hol ismerkedett meg a feleségével, Katóval?

– A kispesti húsüzemben.

Jancsovicsné Kató:
– Huszonhat éves voltam, csóróként egy gyerekkel, magamra hagyva. Én a cukrászüzemben dolgoztam az emeleten, és véletlenül keveredtem le a húsosokhoz. Két hét alatt összejöttem az Öreggel, mert csak így neveztem Janót. Nem is randevúztunk. Akkor szabadult a börtönből 1973-ban, én meg egy megkeseredett, bánattal teli nő voltam. Amikor az Öreg meglátott, egyből kikapott magának. Mi egymásba kapaszkodtunk. Nekünk nem volt időnk az udvarolgatásra. Sokszor hajnalig meséltük az életünket egymásnak. A fáradtságtól olykor szédelegve mentünk dolgozni. Ez volt az udvarlás. Hamar meg is született az első gyerekünk. Amikor a húsüzemben azt mondta nekem, hogy tizenhat évet ült, akkor arra gondoltam, hogy hazudik. De amikor mások is mondták, hogy Janó tényleg tizenhat évet ült, valóban most szabadult, akkor kezdtem hinni neki. Én el voltam tőle ájulva. Attól, hogy egy ember, aki tizenhat évet ült, és mégis megtartotta humorát, életkedvét, az nem mindennapi ember. Tudtam, hogy mi volt a forradalom, hiszen kilencéves voltam, de annyi szörnyűségről nem hallottam, amit az Öreg elmesélt. Tőle tudtam meg igazából, hogy miként tört ki a forradalom, mit akartak, azt, hogy mit csináltak a kispestiek, és mi volt a börtön. Neki a börtönben mindig mellé kellett beszélni. Nem adhatta fel önmagát, nem mondhatta el, hogy mit tett, hiszen így is annyit kapott, mint kevesen. De amikor mi összejöttünk, valóban úgy éreztük, hogy megtaláltuk egymást. Bennem maximálisan megbízott, és elmesélte az egész életét.

– Nem félt egy büntetett előéletű férfival összejönni?

– Nem. Sőt én senki előtt nem tagadtam le. Mi nem 1990-ben kezdtük el verni a mellünket. Rólam tudták a hetvenes, nyolcvanas években is, hogy teljesen azonosulok a férjem nézeteivel.

– Most jó, hogy a férje ötvenhatos?

– Büszke vagyok rá, de azt is látni, hogy az ötvenhatosok terhesek a politikának. A szocialisták megpróbálják 1956-ot kisajátítani, de ez gusztustalan. Mi, a kispesti ötvenhatosok már sem tavaly, sem idén nem mentünk el az Ötvenhatosok terére ünnepelni. A kommunisták, Kádárék legyilkolták a magyar fiatalokat. Az utódaikkal éppen ezért nem lehet együtt ünnepelni. Amíg együtt ünnepeltünk velük, a Horn-kormány idején, addig az ötvenhatosok október 23-án csak utolsóként helyezhették el a koszorúikat az emlékműnél. Most augusztus 20-án is ezt tették. Ebből elég volt. Két év óta, az Ötvenhatosok terére mi csak november 4-én megyünk ki, amikor vérbe fojtották a forradalmat.

– Ön kilencéves volt 1956-ban. Miért hasonul a férje és a forradalmárok nézeteivel?

– Bár a periférián, nagy sóherságban nőttem fel, mégis az anyámtól, az asszonyoktól, az emberektől mindig arról a forradalomról hallottam, amikor az emberek egyek voltak, egyet akartak. Én egy forradalmár felesége vagyok, és ez engem kötelez.

– Jancsovics János megszenvedte, hogy fegyvert fogott az ország függetlenségéért. Nem bánta meg?

Jancsovics János:
– Nem bántam meg. Nem voltam hős, tizenhat évet leültem, de amiért harcoltunk, abból valamennyi teljesült. Örülök a változásnak, ha nem is mindenben azt történt, amire gondoltam. A gyerekeimnek nem kell félniük, szabadon beszélhetnek, utazhatnak. Végre azt mondhatom, amit akarok, emiatt nem vághatnak a börtönbe. Szabad országba élhetek, ezért érdemes volt harcolni.