Mi lesz veled édes hazám… Lesz-e békéd valahára? Ezredéves történelmed szakadatlan harc. Harc a létedért, a függetlenségedért, a puszta fennmaradásodért. Mondd Uram, miért bűn az is, ha egy nemzet élni akar? Mi az, ami hódítóinkat újra és újra ellenünk vezérli? Olyan édes lenne az a hatalom?… A hatalom, melyhez milliók vére tapad?? Miért bűn az, ha egy nemzet a szabadságáért harcol? Hát nem Istentől való jog-e az? Szegény Mansfeld Péter!

Egyetlen bűnöd az, hogy szeretted a hazádat. Édesanyád piros-fehér-zöld karszalagot varrt neked és szívdobogva engedett le a fiúk közé a térre. Mert ott akartál lenni, ahol süvöltenek a golyók. Mert át akartad élni, ahogy egy megalázott, meggyötört és kisemmizett nemzet újra megszületik. Jelkép lettél Péter és ezért ártatlan kis gyermekéletedet adtad. Hős voltál, igazi hős, aki még gyilkosai szemébe merte mondani az igazságot. Példát mutattál mindannyiunknak bátorságból, hazaszeretetből, helytállásból! Gyáva gyilkosaid nem tudták tovább hallgatni vádjaidat és a bitófára küldtek… Tizenhárom percig vergődtél az akasztófán… és ők ezt végig tudták nézni. Ugye, ezek nem emberek? Isten veled Mansfeld Péter! Isten veled kisfiam!

A magyarság legtisztább szabadságharcának kölyökforradalmára 2002. március 10-én lehetett volna hatvanegy esztendős, még ma is nyugodtan élhetne hát. Ám 1959 március 19-én a Szovjetunió magyarországi szocialista bábkormányának vérbírósága dr. Vágó Tibor vezetésével meghozta a világtörténelem egyik legaljasabb, embertelenségével és törvénytelenségével párját ritkító ítéletét. Halálra ítélt egy kiskorút. A cinizmus netovábbjaként a hóhér megvárta azt a napot, amíg el nem éri nagykorúságát. Mansfeld Pétert tíz nappal tizennyolcadik születésnapja után végezték ki. Abban az országban, ahol a nyájas főhóhér beszédeiben azt hirdette, hogy nálunk, mármint a szocialista Magyarországon a legfőbb érték az ember és „aki nincs ellenünk, az velünk van”.
Félreértés ne essék, Mansfeld Péter hős volt, akár a Corvin közben, vagy vele együtt, a Széna téren fegyverrel harcoló bajtársai. Ám még a szovjet-kollaboránsok hipokritán hirdetett elveihez képest is elfogadhatatlan a legsúlyosabb büntetés. A Kádár kormány a nemzetközi közvélemény, a béke világtanács elnöke, Bertrand Russel, Hemingway, Camus. Sartre és mások tiltakozásának hatására kegyelmet adott két halálraítélt írónak, Obersovszky Gyulának és Gáli Józsefnek.
Ettől kezdve a diktátor és minden szócsöve fennen hirdette, hogy gondolatbűnökért, antikommunista írásokért, tüntetésekért, a puszta forradalmár múltért nem szabnak ki több halálos ítéletet. Mansfeld Péterről, a Széna téri forradalmárok üdvöskéjéről 1959-ben is nyilvánvaló volt, hogy egyetlen egyszer nem vett részt fegyveres harcban. Futár volt, üzeneteket közvetített, de első sorban is a vidéket járta, azokkal a kocsikkal, amelyek élelmiszert szállítottak a forradalom résztvevői számára. Bűne volt, hogy szerette a hazáját, Petőfi és Kossuth példáját követve nem csak álmodozott hazája függetlenségéért, hanem harcolt is érte. Számára 1956 november 4-én, a szovjet tankok megérkezésének napján nem ért véget a forradalom. „Összeesküvést” próbált szervezni, két barátjával megesküdött arra, hogy kiszabadítják forradalmár sógorát a váci börtönből. Tenni a szent ügyért már semmit sem tudott, 1958-ban letartóztatták. S megtörtént az abszurdum: egy gyereket halálra ítéltek, valójában nem is a forradalmi cselekedeteiért, hanem csupán azért, mert arról beszélt, hogy folytatja a harcot hazája függetlenségéért, semlegességéért. Mondjuk ki: egy gyerekes fogadalomért. S odaadta mindenét, fiatal életét is Magyarországnak. Amikor immár nem csak a 301-es parcellában található sírja, hanem a csepeli emléktábla előtt is fejet hajthatunk, egyszerre emlékezünk a forradalmárok helytállására, s az akkori rendszer embertelenségére, amelynek szellemi és anyagi jogutódpártja ma is Magyarország kormányzói székében ül a parlamenti demokráciának és a választók egy részének „dicsőségére”.