Eközben ismerősök mesélték, hogy részt vettek az üzemekben, a Műegyetemről kiküldött delegációkban és ahol a munkásokkal találkozni tudtak, azok nagy lelkesedéssel fogadták követeléseinket. Sokan kifejezték kívánságukat, hogy szeretnének velünk jönni a felvonulásra. Egyes helyeken azonban a párttitkárok nem engedték meg neki, hogy a munkásokkal közvetlen kapcsolatot teremtsenek, sőt Csepelen egyes „DÍSZ vezetők” olyan félrevezető híreket terjesztettek a munkások között, hogy az egyetemisták a munkásság ellen lázítanak. És akkor, kb. Ľ 2-kor futótűzként terjedt el az a hír, hogy a rádió közölte: Piros László belügyminiszter betiltotta felvonulásunkat a közlekedés biztonsága érdekében. A hírt leírhatatlan felháborodással fogadta mindenki. Tudtuk mindnyájan, hogy Piros elszámolta magát. Ez az intézkedés senkit sem fog befolyásolni, vagy eltántorítani. 2 óra. Az egyetem kertje zsúfolásig megtelve. Az emelvényhez elég közel álltam. Se vége, se hossza a tömegnek. Nemcsak a Műegyetem, de az Agrártudományi Egyetem és a Kertészeti Főiskola hallgatói is megérkeztek. Ekkor Marian alezredes állt a mikrofon elé és mindenekelőtt a belügyminiszteri rendelet ellen emelte fel tiltakozó szavát. Határozati javaslatot terjesztett elő, amelyben tiltakozunk az önkényes, alkotmányellenes lépés ellen. Követeljük annak azonnali visszavonását és kijelentjük, hogy addig nem hagyjuk el az egyetem területét, amíg ez meg nem történik. A határozatot egyhangúan elfogadtuk. Egyúttal megválasztottuk azt a delegációt, amely döntésünkről a belügyminisztert tudósítja. A küldöttség gépkocsival eltávozott, ezután egymás után következtek a felszólalók a porondon: gyári munkások, akik legteljesebb szolidaritásukról biztosítottak bennünket, a Honvédtiszti Főiskola szintén üdvözölte kezdeményezésünket. Ezután felolvasták a Miskolci Műegyetem táviratát, amely az ottani egyetemisták követeléseit foglalta magába. Ezek a követelések sok tekintetben megegyeztek a műegyetemiekkel, mint különlegesség szerepelt azonban a „Varsói Szerződés” felmondása. Eközben felvetődött az a gondolat, mi történjék, ha a tiltó rendelkezést nem oldják fel. Úgy döntöttünk, hogy a tüntetést ez esetben is megtartjuk. Ez az eset azonban nem állt elő, mert csakhamar megkaptuk az értesítést, amely szerint Piros belügyminiszter engedélyezi a felvonulást. A bejelentést nagy taps fogadta. A taps azonban nem Pirosnak szólt, hanem inkább nyugtázása volt annak az erőnek, amellyel máris rendelkezünk és amivel ezt az eredményt elértük. Ekkor váratlanul megjelent a belügyminiszter helyettese, Fekete és néhány, szólamokban bővelkedő mondatával igyekezett lehűteni a kedélyeket. Ehelyett azonban csak néhány sértő közbeszólást sikerült kiváltania úgy, hogy végül is Marian alezredes lépett közbe és azzal igyekezett a nyugalmat helyreállítani, hogy: „Barátaim, ne bántsuk a Fekete elvtársat, hisz a tiltást nem a Fekete adta ki, hanem a Piros.” (Erre óriási nevetés tört ki.) Végül az Orvosi Egyetem egy megbízottja adta hírül, hogy az Orvosi Egyetem 1400 hallgatója már el is indult a Petőfi szoborhoz. Marian utolsó felszólítása után, hogy a felvonulás során hangos megnyilatkozásoktól tartózkodjunk, rendezett sorokban elindultunk. Már az egyetem előtt a Budafoki úton megteltek a házak ablakai kíváncsi lakókkal és tapssal – mennyi minden volt ebben a tapsban – köszöntötték nemzetiszínű zászlókkal színesített felvonulásunkat. Később hallottam, hogy 14.500-an voltunk, amire az egyetemet elhagytuk. A villamosok megálltak és a járdákon ámuldozó csoportok figyelték vonulásunkat. Ámuldozva, hiszen olyan régen nem láttak ehhez hasonló attrakciót Budapest utcáin. Ahogy továbbhaladtunk, az ablakokban egyre sűrűbben jelentek meg a piros- fehér-zöld zászlók. Erre viszont mi válaszoltunk tapssal. Néhány zászlón a szovjet mintájú címer volt látható, de elég volt néhány kézmozdulattal kifejeznünk tiltakozásunkat, és a zászlót felcsavarták annyira, hogy a címer ne látszódjék. Ennél szellemesebb volt az a honpolgár, aki a zászló közepéből kivágta a címert. A lyukas zászlónak nagy sikere volt és a kezdeményezésnek sok követője akadt. Eközben több helyen a „Pontokat” tartalmazó nyomtatványokat osztogattunk, az emberek minden példányon összevesztek. Így haladtunk a Margit-híd felé fegyelmezetten, a tapsolást leszámítva csendben. Már messziről lehetett látni, hogy a Margit-hídon is nagy tömegek özönlenek Budára, de hogy diákok, vagy munkások, azt nem lehetett megállapítani. Végre megérkeztünk a Bem szoborhoz. Illetve odajutottak azok a szerencsések, akik a sorban elől voltak. Hogy lássak valamit, két barátommal előre tolakodtam a térre, ahol Bem szobra állt. Megszámlálhatatlan tömeg szorongott a téren. Nagy taps közepette körülhordozták a téren a lyukas zászlót, majd pedig a Kossuth címert a lengyel címer mellé helyezték. Ekkor a tömeg a lengyel-magyar barátságot éltette, és elénekelték a himnuszt. Egy, a közelünkben levő teherautót annyira elleptek az emberek a jobb kilátás érdekében, hogy komolyan aggódni kezdtünk a kocsi és a rajta lévő emberek sorsáért. A környező fákat fiatalok lepték el és a villamosvezetéket veszélyesen megközelítették. Félóra múlva tovább indultunk. Itt ismeretlen csoportba kerültünk, ami azzal az előnnyel járt, hogy aggodalom nélkül beszélhettünk bármiről. Igaz, a hídtól kezdve már mindenki fennhangon olvasta az egyre szaporodó röplapokat. Áttérve Pestre egyre több néző csatlakozott a felvonulókhoz. Már a hídon folytonos széles áradat volt a hömpölygő tömeg. A forgalom teljesen leállt, a Margit-híd tele volt villamosokkal. A pesti hídfőnél minden irányból áramoltak az emberek. Kezdett szürkülni, a néma tüntetés pedig egyre inkább kezdett átcsapni hangos demonstrációba „Ki a zászlókkal!” - visszhangzott a Szent István körút házai között és a zászlók méltóságteljesen bújtak ki az ablakokból. A Bajcsy Zsilinszky úton, majd az Alkotmány utcán vezetett az útunk. Itt már hangosan énekeltük: „Kossuth Lajos azt üzente”, „Fel-fel vitézek a csatára!” Az embereken boldog, felszabadult érzés vett erőt. Politikai jellegű megjegyzések, kiáltások itt még nem hangzottak el. Még nem láttam ennyire boldog, gyerekként örülni tudó embereket. Egy előttünk haladó férfival megállapítottuk: „Október 23.-át nemzeti ünnepként fogják a jövőben ünnepelni.” Egyre sötétebb lett, úgy ˝ 6 lehetett. Végre kiérkeztünk a Parlamenthez. Meglehetősen meglepett, amikor azt láttam, hogy már sok tízezres tömeg áll a Parlament előtti téren. Nyilvánvaló, hogy egyetemistákon kívül már munkások és alkalomszerűen odavetődött személyek is voltak a tömegben. Igyekeztünk beljebb hatolni, hogy megtudjuk, mi folyik itt. A Parlament lépcsőit is zsúfolásig ellepte a tömeg, piros-fehér-zöld zászlókat és a lengyel címert tudtuk még kivenni a sötétben. Már megérkezésünkkor működött a szavalókórus, először gyengébben, de később egyre hangosabban lehetett hallani és egyre nagyobb tömegek kapcsolódtak be. Amit hallottam és láttam, az minden elképzelést felülmúlt. Megszakítás nélkül és tajtékzó haraggal ordította a százezres néptömeg politikai követeléseit. A Parlament előtti teret a sokaság teljesen ellepte, nem láttam a végét. A szavalókórusokba való bekapcsolódás először bátortalan és szórványos volt az újonnan érkezetteknél, és mindenki vigyázott arra, hogy a tömeggel együtt kiáltson, ne önállóan. A 12 éves megfélemlítés nyomokat hagyott az emberekben és nehéz szavakat találni annak leírására, ami ezekben a pillanatokban a Parlament előtt álló emberek lelkében lezajlott. Túlságosan rabjai, megszállottjai voltunk a pillanatnyi helyzetnek, sem hogy lelkünk legmélyéig megéreztük volna azt az átalakulást, ami bennünk végbement. A hosszú évekig visszafojtott keserű gondolatból szó, kiáltás lett – öntudatunk egy fájdalmas szülés perceit élte át. Percekig, negyedórákig tartott, amíg megértettük, hogy immár félelem, tartózkodás nélkül ordíthatunk, először óvatosan, majd egyre merészebben. Végül úgy, ahogy fellázadt, minden egyébről megfeledkezett lelkünk parancsolta és ahogy torkunk bírta. Kéjes öröm, gyönyör volt ez, állandóan ismételgettük: „Hát eljött végre ez a régóta várt óra?” „Megvalósult-e az a vágy, amely már megszűnt álom is lenni?” „Tíz, húsz év múlva lesz vége a rabságunknak?” Most már tudtuk, hogy nem, pontosabban: éreztük! Mint a beszélni tanuló kisgyerek ajkára tódultak túlcsorduló érzéseink szájunkra: Nem álmodunk? – kérdeztük egymástól. Senki sem volt erre felkészülve, senki sem gondolt ilyesmire. Megszólalt a ketrecébe zárt oroszlán! És hogyan! Fenyegető, a rendszer alapjai ellen irányuló demonstráció kellős közepébe kerültem, amelyről a felvonulás viszonylag békés lefolyásából következtetve nem is mertem álmodni. Ez már valóban forradalom volt! Az emberek közül egyesek a villamos tetejére másztak, hogy többet lássanak, egyes csoportok pedig teherautókról, melyek nyilván üzemekből származtak, üvöltöttek forradalmi jelszavakat. Már jó ideje álltunk az üvöltő tömegben. Egy szavalókórus-jelmondat működési ideje kb. ˝ perc volt, azután 1-2 perces szünet, majd a Parlament felöl új jelmondat, dühkitörés hangjait vettük ki és vettük át. Ekkor hátulról tülkölés hallatszott. A tömeg utat engedett cammogó tempóban közeledő teherautóknak. Ezeket a szó szoros értelmében teljesen ellepték a 14-18 év közötti munkásfiatalok, akik szintén kórusban kiáltoztak. Ekkor még nem tudtuk, hogy ezek a fiatalok lesznek a fegyveres felkelés hősei és hogy a magyarzászlós fiatalokkal megrakott száguldó tehergépkocsik a forradalom szimbólumai lesznek. A jelszavak maguk helyett beszélnek: „Vesszen Gerő!”, „Mondjon le a Kormány!”, „Rákosinak kötelet!”, „Le a vöröscsillaggal!” Itt-ott hallani lehetett „Szabad választásokat!” A leghangosabban és legfenyegetőbben a „Vesszen Gerő!” követelést harsogták. „Vesszen az ÁVO!” kiáltások is elhangzottak. Ezután többször elénekelték a magyar himnuszt. Olyan nagyszerű volt minden, hogy az embernek az volt a benyomása, jó volna itt maradni másnap reggelig és figyelni az emberi indulatoknak ezt a vulkánját. Néhány zsúfolásig megtelt teherautó egy idő múlva (kb. ˝ 7-kor) megfordult és kórusban kiáltották, hogy a Stúdióhoz mennek (mint kiderült azzal a szándékkal, hogy kényszerítsék a rádiót: tartson helyszíni közvetítést a tömegtüntetésről). Más teherautók viszont a Sztalin tér felé vették útirányukat azzal a céllal, hogy ledöntsék a Sztalin szobrot. „Ledöntjük a Sztalin szobrot!” „Ledöntjük a Sztalin szobrot!”- kiáltották ütemesen, kórusban. Az autók az utcákat ellepő tömeg és a nagy terhelés miatt egész lassan haladtak. Miután nem tudtuk, lesz-e még valami érdekes a Parlament előtt, csatlakoztunk egy ilyen teherautóhoz és hol leszakadva, hol felzárkózva lépésben, illetve futólépében követtük őket és elindultunk a Sztalin tér felé. Az út elején csak pár százan lehettünk, de mire kiértünk, már több ezerre felszaporodtunk. Természetesen a Bajcsy Zsilinszky úton szó sem volt már villamos közlekedésről és a hangulat ekkor már egészen már volt, mint egy-két órával ezelőtt: az emberek már cselekedni akartak, résztvenni a bekövetkező eseményekben. Senki sem tudta, hogy mi lesz, a tömeg vezető nélkül állott és a pillanatnyi benyomásoknak engedelmeskedett. Minden gát leomlott ami minket a szabadságtól elválasztott, az utca a nép birtokában volt. A megrakott teherautók kb. 50 m-es közökben haladtak a Nagymező utcán és az Andrássy úton a Sztalin szobor felé. A teherautók köré csoportosultak a gyalogosok, így a szavalókórus erősödött. Ezt az utat sohasem fogom elfelejteni. A máskor nyugodt és csendes Belváros és Andrássy út vad forradalmi kiáltozásoktól és énekektől visszhangzott. A rekedtségig kiabáltuk, saját hangunktól megrészegülve: „Aki magyar velünk tart!”, „Le a Sztalin szoborral”, „Ki az orosz csapattal!”, „Ruszkik haza!” „ Vesszen Gerő!” „Vesszen az ÁVO!” Eközben egyre többen és többen csatlakoztak a menethez. Nehéz minden mozzanatról számot adni, de az volt az érzésem, megjelenítve látjuk azokat a képeket, amelyeket a történelemkönyvek a forradalmakról festenek. ˝ 8-kor érkeztünk meg a Sztalin térre, ahol a véreskezű diktátor hatalmas szobra áll. Amíg közeledtünk feléje, visszaemlékeztem arra, hányszor vonultam el a felvonulások alkalmából e kolosszus előtt, leróva a szolga kötelező hódolatát a mindenható „Bronzisten” előtt. A keserves emlékek csak növelték a várható élmény nagyszerűségét. Ütött az utolsó órád vén postarabló! A szoborhoz értünk. Még magasan állt, a bölcs tanítómesterhez illő pózban. Körvonalai még mindig fenyegetően rajzolódtak ki a sötétben. Nem voltunk elsők a szobornál, korábban érkezett forradalmárok szép számú csoportja gyülekezett már ott. Az öröm, a kéj és bosszú delériumában mindenki. Fiatal srácok másznak fel most hallatlan ügyességgel a szoborra. Egy palló segítségével előbb a karjára, majd a vállára. Diadalittasan figyeli mindenki, amikor a hurok a nyakára és a kezére kerül. Kezdődhet is már a nagy vállalkozás, amit most már több tízezres tömeg figyel lélegzetvisszafojtva. A vontató elindul a kötelet magával húzva. Egy nagy roppanás, mintha a Föld indulna, a szobor megrázkódik iszonyatosan. Az embernek a hideg fut hátán a gyönyörűségtől, és aztán – a kötél elszakad. Más módszerhez kell folyamodni. A szobor talapzata igen szilárdan áll, célszerű volna a térdénél lánghegesztéssel meggyengíteni, azután már könnyebben menne a dolog. A hegesztőpisztoly hamar előkerül, a kék fény megvillan az éjszakában. Kicsit hosszadalmasnak ígérkezik a vállalkozás, de a proletár ifjúság néhány bátor képviselője gondoskodik eközben is szórakozásról. A szemben lévő Rózsa Ferenc Kultúrotthon tetején tündöklő ormótlan vöröscsillag eltávolításához kezdtek hozzá. A csillag lemezből készült vaskerettel bíró alkotmány, amely a lemez hajlíthatósága folytán csak igen keservesen, kalapálással volt leverhető. Mindazonáltal nagy zaj közepette részletekben lassanként mégis csak aláhullott, minden ágát taps és a himnusz eléneklése követte. Már Ľ 9 is elmúlthatott, amikor – most már három kötéllel – nekiláttak a hegesztéssel meggyöngített Sztalin ledöntésének. Kínos meglepetésként hatott, amikor a kísérlet sikertelenül végződött. Újabb hegesztés indult meg, a tömeg már kezdett türelmetlen lenne és egyre sűrűbben lehetett hallani az általános sztrájkra való felhívás jelszavát. A tömegben mesélik, hogy 8-kor Gerő a rádióban provokatív hangú beszédet mondott. Pimasz hangon kijelentette, hogy nem fogják eltűrni a soviniszta uszítást és hogy az ifjúságot félrevezették. Sajnos eközben egyre hidegebb kezdett lenni, kabát nélkül jöttem el a felvonulásra, mert igazán nem tudhattam, hogy idáig jutunk el, este 8 óráig. Éppen ezért barátaimmal úgy határoztunk, hogy ľ 9-ig várunk és utána hazamegyünk, bármi is történjék. A kötelek azonban a harmadik kísérletnél is elszakadtak, hiába, az öreg Sztalin halálában is épp oly kemény és makacs maradt, mint volt életében. Így hát a fő attrakciót nem várva be, távoztunk a térről, pedig bizony a szobor zuhanásának felemelő pillanatát nem pótolhatja semmi sem. Amint később hallottam, ˝ 10 körül végre mégis siker koronázta a szobordöntők erőfeszítését, a zsarnokság szobra ledőlt és azt az ujjongó tömeg traktorral a város közepéig vontatta be. Hazafelé menet eleinte kicsit nyugodtabbnak tűnt minden, de már az Oktogonnál száguldó teherautókkal találkoztunk. „Vesszen Gerő!” – halljuk egy pillanatra és egy perccel később már az Irodalmi Újság rendkívüli számát olvashatjuk a magyar forradalomról. A 6-os villamoson már más eseményekről beszélnek lázasan. A Parlament előtt, miután elmentünk onnan, a néptömeg erélyesen követelte, hogy Nagy Imre jöjjön oda és tartson beszédet. A kívánság végre teljesült. Nagy elkezdte: „Elvtársak!” A közönség tiltakozva zúgott. Harmadszorra végre így kezdte: „Barátaim!” Erre hagyták beszélni. De még ezután is többször elhallgattatták, hiába, a népnek már Nagy Imre is kevés volt, nem beszélve Erdeiről és néhány más elvtársról, akik egy pillanatra sem jutottak szóhoz. A Stúdiónál viszont eldördültek az első fegyverek. Az ott összegyűlt tömeg állítólag megostromolta az ajtót, miután az általa beküldött delegáció nem tért vissza, és erre az ÁVH fegyverét használta. A gaztett híre azonnal elterjedt a városban. Ilyen hírekkel érkeztünk haza 10 óra után. A tegnapi és mai napra érdemes volt várni 11 évig. De mit fog szólni mindehhez a Kormány …?