Azért jelképes, mert azt az üzenetet hordozza magában, hogy 1956 megítélése, értékelése, a nemzetre gyakorolt hatása még mindig nem egységes és még mindig nem kapott méltó helyet. Pongrátz Gergely, a Corvin köz főparancsnoka sok évnyi hiábavaló küzdelem után végül úgy döntött, messze Budapesttől megalkotja, felépíti a forradalom emlékhelyét a pusztán, amibe gonoszkodó, értetlenkedő, a valóságot megmásítani akaró erők nem szólhatnak bele. 1956-ban nemcsak egy nép példátlanul hősies ellenállását láthatta a világ – amikor egy nemzet a függetlensége kivívásáért felvette a harcot a világ legerősebb katonai hatalmával, a Szovjetunióval szemben – hanem megtudhatta, hogy együtt harcolt hat testvér: Pongrátz András, Pongrátz Bálint, Pongrátz Ernő, Pongrátz Gergely, Pongrátz Kristóf (Bandi), Pongrátz Ödön a totális diktatúra ellen a Corvin közben. Akár egy romantikus film is kerekedhetett volna ebből, de nem volt magyar alkotó, aki negyvenhét év után e hősies történetet megfilmesítette volna. A testvérek több ötvenhatos adakozó és környékbeli magyar ember önfeláldozó munkájával Marispusztán megteremtették 1956 zarándokhelyét. Ez az interjú először szólaltatja meg a két testvért, Pongrátz Gergelyt és idősebb bátyját, a nyolcvanegy éves Pongrátz Ödönt, aki néhány hónapra hazatért Chicagóból.

Magyar Nemzet Online: Vannak olyanok, akik megpróbálják a forradalmat ellopni, kisajátítani, átírni, de megpróbálják magát Pongrátz Gergelyt is lejáratni. Egyesek szerint ön nem is harcolt, nem is volt ott a Corvin közben. Erről mi a véleménye?

Pongrátz Gergely: Csoda, hogy megpróbálnak lejáratni? A szemükben én gerenda vagyok, nem szálka. Itt nem róluk, itt nem rólam van szó, hanem a nemzet felkeléséről. Engem a történelem majd odatesz, ahol a helyem van.

MNO: Azt is hallani, hogy nem is önvolt a Corvin köz főparancsnoka, hanem Iván-Kovács László.

P. G.: A Corvin köznek vagy tizenöt parancsoka volt és ezren, de volt hogy kétezren is harcoltunk. Október 28-án győzött a forradalom. Október 29-én volt egy fontos tárgyalás a Corvin közben, a parancsnokságunkon, a Kramolin lakás ebédlőjében, ahol tulajdonképpen eldőlt a forradalom sorsa. Váradi Gyula vezérőrnagy, a páncélos fegyvernem parancsnoka vezette a küldöttséget. Vele voltak Maléter Pál ezredes, a munkaszolgálatos fegyvernem parancsnoka, Kovács István vezérőrnagy, Tóth ezredes, Uszta Gyula vezérőrnagy, Márton András ezredes, a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia parancsnoka és Magos Gábor, a soroksári állami gazdaság igazgatója. A tárgyalásra mi következőképpen álltunk fel: Pongrátz Ödön, Pongrátz Ernő, Antalóczy Sándor, a Corvin köz orvosa, Erdős István, Szabó László, Lehoczky Judit orvos, Szakállas György, Pongrátz Kristóf, Pongrátz Gergely és Pongrátz András.

MNO: Miről tárgyaltak?

P. G.: Maléter mindjárt azzal kezdte, hogy győzött a forradalom, tegyük le a fegyvert, majd a kormány gondoskodik a rendfenntartásról és megvalósítja a követeléseinket. Én erre azt mondtam, hogy addig, amíg egy orosz katona van magyar földön, addig a fegyvert nem veszik ki a kezünkből. Nem hiszünk az ígéretekben, mert mindig becsaptak minket. Maléter hozzá tette, hogy gyerekek kezében is látott fegyvert. Ők nem kaptak katonai kiképzést, ez veszélyes, fegyverezzük le őket. Azt mondtam, hogy a corvinisták több mint nyolcvan százaléka húsz éven aluli. Ezek a gyerekek harcolták ki a forradalom győzelmét, a nemzet hőseivé váltak, e gyerekeknek a kezéből nem vesszük ki a fegyvert.

MNO: Ezt Király Béla is igazolta.

P. G.: Király Béla csak igazolni tudja az igazat. Nem hagyom meghamisítani a forradalmat. Aztán egy másik katonatiszt küldött azt akarta, hogy jöjjenek hivatásos katonák, akik majd átveszik a parancsnoki beosztásokat a Corvin közben. Erre azt válaszoltam, hogy nem. Mert az a tizenhat éves gyerek, akit a bajtársai megválasztottak parancsnoknak, az marad a parancsnok. Esetleg mellette lehet tanácsadóként egy százados vagy egy őrnagy. Ebben megegyeztünk. Október 30-án vagy negyven tiszt jött a Corvin közbe a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiáról, ám érdekes módon november 4-én az első fél órában egytől egyig eltűntek. A srácok megint magukra maradtak. Végül abban állapodtunk meg, hogy a Nemzetőrségen belül felállítjuk a Corvin nemzetőr ezredet, a parancsnokát a Corvin köz harcosai választják meg. Másnap engem választottak meg főparancsnokká.

Pongrátz Ödön: A tárgyalás előtt Magos Gábor, a soroksári állami gazdaság igazgatója intett a szemével, hogy menjünk ki az előszobába. Magost jól ismertük, mert mint mezőgazdászok dolgoztunk, stráfkocsival hordtuk a trágyát a gazdaságba. Kimentünk. Magos csak ennyit mondott: Ne engedjetek ezeknek egy szikrányit sem, mert úgy meg vannak ijedve, hogy nagykalapáccsal sem lehetne a fenekükbe egy zabszemet dugni. Ezt írta meg Eörsi László is, aki beszélt később Magossal és az igazgató emlékezett arra, hogy a Pongrátz testvéreket valóban figyelmeztette erre.

MNO.: A Pongrátz testvérek híresek voltak arról, hogy tudtak harcolni, tudtak tárgyalni. Hány Pongrátz harcolt?

Pongrátz Ödön: Összesen hatan harcoltunk, de nem voltunk mindig együtt, mert egy fiúnak mindig édesanyánkra és kishúgunkra kellett vigyázni. Én voltam a legidősebb, két évig már voltam katona a háborúban, 1945. október 21-én szereltem le. Ernő a Hunyadi-páncélosoknál szolgált Tordánál, a nagy harcokban. Velünk volt a Corvin közben Bandi, apánk így nevezte, eredeti neve egyébként Kristóf. Bandi hentes- és mészárosként az élelem és a fegyver beszerzéséért volt felelős. Gergely lett a corvinisták főparancsnoka, és aztán csatlakozott hozzánk Andris is. Bálint testvérünk volt az, aki legtöbbet vigyázott édesanyánkra, de többször részt vett a harcokban.

MNO: Úgy tudom, Ernő Nagy Imrével is tárgyalt.

P. Ö.: Valóban. Ernő be mert menni a Parlament épületébe október 23-án. Akkor vagy kétszázezer ember gyűlt össze ott, és Nagy Imrét követelték, dörömböltek a kapun. Kristóf István elvtárs kijött a kapu elé és azt közölte, hogy csak két személy jöhet be. Az öcsém Veres Péter és Déry Tibor társaságában . Azt mondta: Péter bácsi, Tibor bácsi, ti tudjátok legjobban, hogy mit akar a nép! Menjetek be és mondjátok meg nekik! Erre Veres Péter megpördítette a nagy bajuszát és ezt válaszolta: Jó gondolat ez fiam, de te menj be. S ha veled szóba állnak, visszajöttél, akkor mi is bemegyünk. Gyorsan kellett cselekedni, így Ernő és egy közgazdász egyetemista bement az Országházba. Az őrök felvezették őket az emeletre, leültették egy kerek asztal mellé őket, ahol már Hidas, Mekis és Erdei miniszterek fogadták őket. Erdei mindjárt megkérdezte a küldötteket, mit akartok? Ernő azt válaszolta, hogy három dolgot. Először: Gyújtsák meg a villanyokat a téren és világítsák ki a parlament épületét. Másodszor: Oltsák el a vörös csillagot a parlament tetején és tegyenek ki egy nemzeti színű magyar zászlót, de magyar legyen a zászló, nem kommunista címerrel, mert nem garantálható a parlament biztonsága. Harmadszorra az volt a kérése, hogy Nagy Imre beszéljen a néphez, mert a tömeg őt akarja hallani. Az első kettőt rögtön teljesítették, és amikor a vörös csillag fényét eloltották, az emberek tízezreinek üdvrivalgása kísérte. Nagy Imre telefonszámát nem találták, végül kocsit küldtek érte és behozták Nagy Imrét. Ernő még annyit mondott a minisztereknek, valamint Nagy Imrének, hogy szóljanak Piros László belügyminiszternek, nehogy kiadják a tűzparancsot, mert ha elkezdenek lőni a tömegre, akkor iszonyatos vérfürdő lesz. Nagy Imre, mielőtt kiment volna balkonra, tanácskozott a minisztereivel, hogy mit mondjon a tömegnek. Ernő azt tanácsolta, Imre bácsi bármit mondhat, csak ne kezdje úgy, hogy elvtársak. Mégis úgy kezdte, erre kifütyülték. Megijedt és ekkor mondta azt, hogy „magyar testvéreim”, amire hatalmas tapsot kapott.

MNO: Tehát Pongrátz Ernőnek ez volt a nagy tette?

P. Ö.: Az egyik. Egyébként a Nagy Imrével való tárgyalást fénykép is őrzi. Október 29-én a corvinisták képviseletében Antalóczy Sándor doktorral én mentem tárgyalni a Parlamentbe Nagy Imréhez. Bemutatkoztam neki: Pongrátz Ödön vagyok, Ernő bátyja, aki megmondta önöknek október 23-án, hogy tiltsák le Piros Lászlót, de későn léptek. Emlékszem a kis bajuszosra – válaszolt Nagy Imre –, majd megfogta a kezemet és személyes ültetett le a helyemre. Ott volt Janza, a honvédelmi miniszter, Erdei és vagy öt tábornok. Egész éjjel tárgyaltunk, a tábornokok azt kérdezték tőlem: Hányan vannak maguk, hol vannak a katonák, hol vannak a parancsnokok? Azt válaszoltam, hogy nem vagyunk sokan, körülbelül tizenötezren vagyunk pesti srácok és vagy hetvenötezer polgári lakos harcol velünk. Megállapodtunk abban, hogy a rend fenntartására megalakítjuk a Forradalmi Karhatalmi Alakulatot, ami operatív bizottságában nekünk, forradalmároknak többségben kell lennünk.

MNO: Melyikük volt először a Corvin közben?

P. Ö.: Én és Bandi. Én törtem fel a benzinkút lakatját a Corvin mozi háta mögött, a Kisfaludy utcában. Tudtam, hogy a benzin lesz az oroszok ellen a legfélelmetesebb fegyverünk.

MNO: A Molotov-koktélról beszél?

P. Ö.: Arról. A Molotov-koktél minden mennyiségben rendelkezésünkre állt. A környékbeli asszonyok a paradicsomot, az ételecetet, a pálinkát kiöntötték az üvegekből, belül kimosták és százával kaptuk a literes üvegeket, hogy készíthessük a Molotov-koktélt. Benzinünk, üvegünk volt minden mennyiségben és a pesti srácok hamar megtanulták a művészetét annak, hogyan kell egy T–34-es tankot három vagy öt üveg benzinnel megsemmisíteni.

MNO: Ki tanította ezt a pesti srácoknak?

P. Ö.: Először én, aztán Gergely. Használata nem volt veszélytelen. Egyébként a Molotov-koktélhoz annyi közük volt az oroszoknak, hogy ők kapták. Az első Molotov-koktél születése úgy történt, hogy október 25-én dél körül a József krt. 82-ben voltunk a második emeleten, a lakás ablakai a körútra néztek. Pontosan alattunk volt egy tank, amely meg volt sérülve, nem tudott tovább menni. Gergely dobálta ki az ablakból a kézigránátokat, de nem robbantak. Akkor vettem elő a benzines palackot, a zsebkendőmre egy kis benzint locsoltam, rátekertem az üveg nyakára, az üveget bedugaszoltuk és meggyújtottuk a zsebkendőt. Gergely ezt is gyorsan a tankra hajította. Lángba borult a harckocsi és ugráltak ki belőlük az orosz katonák. Így született a Molotov-koktél.

MNO: Fehér sapka, azaz Fedor József azt mondta nekem, hogy Pongrátz Ödön kemény harcos volt.

P. Ö.: Magamról nem szívesen beszélek. De azért azt elmondom, hogy amikor letörtem a lakatot benzinkútnál, akkor egy ötven év körüli férfi megszólalt: Fiatalember, kétszer is meggondolnám, mielőtt azt a lakatot letörném! Azt válaszoltam: Uram! Tízezerszer gondoltam arra: csak egyszer engedje meg a Jóisten, hogy fegyver legyen a kezembe. Mi annyit szenvedtünk a tizenkét év alatt, amit elmondani, leírni nem lehet.

P. G.: Nemcsak mi szenvedtünk, hanem az egész ország. A Corvin köz 1956 című könyvemben megírtam, hogy apánkat a Rákosi-rendszer pszichológiailag ölte meg, amikor tizenhét hónap után kiengedték Ernő bátyánkat a Mosonyi utcából, mert addig senki sem tudta, hogy hol van. Adtak Ernőnek egy papírt, amiben az állt, hogy tiltott határátlépés kísérletének a gyanújával tartották fogva.

MNO: Miért, disszidálni akart?

P. Ö.: Dehogy is, a határtól kétszáz kilométerre volt. Koncepció volt az egész. Apánk emiatt halt meg szívattakban.

MNO: Az átlag ember a harcok idején a Corvin közt csapdának nézte, hiszen körbe volt véve épületekkel. Miért ezt a helyszínt választották a felkelők?

P. Ö.: Mert könnyű volt védeni és nehezen lehetett bejutni a kis utcákba. A másik oka az volt, hogy ott volt a benzinkút, harmadsorban a Práter utcai iskola pincéjében volt egy menza, ahol főztek a srácoknak. Minden corvinista, akinek fegyver volt a kezében, fel volt készülve arra, hogy meghal.

MNO: A Pongrátz család számára hogyan kezdődött a forradalom?

P. G.: A Gerő-beszéd után Ödön és Bandi elhatározták, hogy bejönnek Pestre Soroksárról. Október 23-án a Lámpagyárnál a fegyveres srácok megállítottak egy teherautót, és azt kiáltották: Kitört a forradalom, a Rádiónál belelőttek a tömegbe, még több fegyvert kell szerezni. Bandi volt az, aki a portással kinyittatta a kaput. Egyetlen egy őr sem volt, bent megtalálták a fegyvereket, lőszereket, azokat a teherautókra rakták és éjfélre már tele volt fegyverrel a főváros. Az utolsó teherautóval átmentek Budára, a Móricz Zsigmond körtérre. Hajnal három óra felé egy motoros érkezett és közölte, hogy jönnek a Fehérvári úton az orosz tankok. Egyértelmű volt, hogy meg kell állítani őket. Bandiék kerítettek hordókat, a postánál benzint és a benzinnel teli hordókat nyitott dugókkal keresztbe gurították a Fehérvári úton. A benzin kicsorgott az úttestre, s amikor az első tank rászaladt a benzines útszakaszra, Bandi meggyújtott egy papírzacskót, amit egy fa mögül a benzinre hajított. A benzines hordók sorban felrobbantak, a tankok megálltak és az oroszok a fülkéből kiugrálva menekültek. Így kezdődött. Aztán október 24-én hajnalban Bandi és Ödön átmentek Pestre, a Corvin közbe.

P. Ö.: A Kilián laktanya körül már akkor sok ember állt. Figyelmeztettük őket, hogy jönnek az orosz tankok, építsünk barikádokat. A körúton ekkor egy fekete Pobeda kocsi jött lassan, diplomáciai rendszámmal. Néhány fegyveres meg akarta állítani, de többen kiabáltak, hogy diplomáciai kocsi, engedjék tovább. A srácok félreálltak az útból és intettek a kocsinak, hogy mehet. Ám amikor a kocsi elérte a Ferenc körutat, leengedték az ablakát és géppisztolyból egy hosszú sorozatot adtak le a tömegre. Mire fölocsúdtunk, a Pobeda eltűnt és vagy nyolc halottat és húsz sebesültet hagyott maga után. Ezért választottuk a Corvin közt mint jól volt védhető és nehezen támadható területet.

MNO: A Corvin közi harcokban híressé váltak addig ismeretlen emberek. Igazi nevüket kevesen tudják, mint például Falábú Jancsiét. Ki volt ő?

P. G.: Nemrég volt az öccse és a húga Marispusztán. Nem sokat tudtam róla. Tőlük tudtam meg, hogy kétszer volt börtönben közveszélyes munkakerülésért. De nem tehetett róla, mert, amikor elment munkát keresni, ránéztek a falábára és nem vették fel dolgozni. A HÉV vágta le a lábát. Egyébként az egyik legkeményebb harcos volt. Ezen kívül volt tíz-tizenkét olyan gyerek, akiket köztörvényesként elítéltek. Október 31-én kértem Erdős Istvánt, a helyettesemet, hogy szedje össze ezeket a gyerekeket és hozza be őket az irodába. Elmondtam nekik, hogy győzött a forradalom, most a rend fenntartása a legfontosabb dolog, ne legyen fosztogatás, lincselés és a forradalom tisztaságát meg tudjuk tartani. Ti vagytok azok, mondtam, akik a legjobban tudtok vigyázni erre. Megmondtam nekik, mindegyik vegyen magához két-három srácot és járják körbe a fővárost, vigyázzanak a rendre. Nem is volt fosztogatás 1956-ban.

MNO: Pedig a későbbi bírósági tárgyalásokon fosztogatással vádolták a forradalmárokat.

P. G.: Ez nem volt igaz. A világtörténelem legtisztább forradalma volt az ’56-os magyar forradalom.

MNO: Meddig tartott a béke? Mikor szabadult el a pokol?

P. G.: November 4-én hajnalban.

MNO: Mit tettek akkor?

P. Ö.: Én nem voltam a Corvin közben, mert október 30-án megválasztottak a Deák téren a Forradalmi Karhatalmi Alakulat operatív bizottságának tagjává. Tehát a fegyverrel harcoló civil csoportok választottak meg. Pesterzsébeten, a Juta-dombon ért bennünket a támadás, ahol mi két ágyúval vártuk az oroszokat. Egy tankot sikerült kilőnünk.

P. G.: Még november 3-án este parancsot adtam a huszonnégy órás szolgálatra, hogy a Kisfaludy utca és az Üllői út sarkán lévő működő tankunk vigyázzon a corvinisták biztonságára. Még hajnal fél kettőkor ellenőriztem az őrséget és mindent rendben találtam. Lefeküdtem. Nem sokat aludhattam, mert hajnal négy óra lehetett, amikor a fiúk azzal ébresztettek, hogy: Bajusz, itt vannak az oroszok! Akkor még lehettünk vagy kétezren, mert amikor győzött a forradalom mindenki corvinista akart lenni és sokan hozzánk csapódtak. Amikor viszont megindult a támadás, sokan elinaltak és maradtak azok, vagy nyolcszázan, akik eddig is harcoltak. Lerohantam a lépcsőn, kiléptem a kapun, és Falábú Jancsi, valamint Haász János híradós százados jelentették, hogy egy szovjet tank beállt a mi tankunk mellé és tűz alá vette a Kisfaludy utcát. A mi tankunk üres.

MNO: Hogyhogy nem voltak benne emberek?

P. G.: Azért, mert Iván-Kovács azt mondta a tankot őrző legénységnek, hogy menjenek a Práter utcai iskolába és feküdjenek le. Iván-Kovács László később a vallomásában elmondta, azért, hogy engem bosszantson, mindig ellenparancsot adott ki.

MNO: Ez végzetes volt?

P. G.: A kétszázezer orosszal szemben hosszú távon nem lehetett győzni. De nem halt volna meg az első percekben tizenöt srác, akik kirohantak a Práter utcai iskolából, hogy átjussanak azon a hat méteren, a Kisfaludy utcán át hozzánk, a Corvin közbe. Falábú Jancsi is ekkor halt meg. Délelőtt kilenc óra tájban egy 57 milliméteres páncéltörővel akarta kilőni ezt a tankot. Sajnos az orosz tank megelőzte, a repesz darabok, amelyek érték, végzetesek voltak. Az oroszok gyalogságot vetettek be ellenünk, de ekkor már az Üllői úton, a körúton és a Corvin közben borzalmas harcok voltak. Csak a mi veszteségünk délig meghaladta a negyvenet.

MNO: Az oroszok nem tudtak betörni akkor a Corvin közbe?

P. G.: Nem. Azzal harcoltunk, amink volt. Ágyúkkal, az oroszoktól zsákmányolt Kalasnyikovokkal, puskákkal, gránátokkal, Molotov-koktéllal. De mi sem tudtunk kimenni a Corvin közből.

MNO: Meddig tartották magukat?

P. G.: November 9-én késő délutánig voltunk ott. Közben két civilruhás oroszt fogtunk el, műszerek voltak náluk. Bezártuk őket a Kisfaludy utca 4. parancsnoki irodájának fürdőszobájába. Az egyik ruszki üzente, hogy a parancsnokkal akar beszélni. Odamentem. Tolmács útján kért engem, hogy akárhová, de vigyük el innen őket. Elmondták, hogy ők bemérő tisztek, a Corvin köz be van mérve és hajnalban Kispest és Pestszentlőrinc határából elkezdik nehéztüzérséggel lőni a Corvin közt, itt kő kövön nem marad. Ezután összehívtam a parancsnokokat és úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk a Corvint. Valóban romhalmazzá lőtték. Eörsi László szerint 435 halottja volt a Corvin köznek és rengeteg sebesültje.

MNO: Hová mentek?

P. G.: A Rákóczi téri Vásárcsarnok mögötti épületekben foglaltuk el az állásainkat. Egészen november 15-éig ott maradtunk. Láttam, hogy sehonnan nem jön segítség és a további küzdelem már öngyilkosság. Azt mondtam a srácoknak, dobáljátok el a fegyvert, menjetek haza, vége van.

MNO: Ha jól tudom, az összes Pongrátz testvér külföldre menekült.

P. G.: Nem volt más választásunk. Andris és Bálint, a két öcsém november 14-én ment ki legelőször Nyugatra.

P. Ö.: Én Bandi öcsémmel november 18-án hagytam el az országot.

P. G.: Én először nem akartam kimenni, hittem az amnesztiában. De jöttek a riasztó hírek is. Végül aztán november 27-én édesanyámmal és a húgommal mi is átléptük a határt. December 22-én Ernő bátyánk a családjával is utánunk jött. Második otthonunk az Egyesült Államok lett.

MNO: Mit lett önökkel Amerikában?

P. Ö.: Kitanultam az elektromos szárító, mosógép és jégszekrény javítási szakmát. Ezt Bandival ketten végeztük. Ernő ledoktorált és ügyvéd lett, de nem használta a diplomáját. Nyitott egy szatócs üzletet. A húgom a legmagasabb ápolónői képzettséget szerezte meg, egy olaszhoz ment férjhez. Andris Arizonában van, üzletember lett, vagy negyven lakása van, azokat adja bérbe.

P. G.: Eleinte egy garázsban sepregettem, vécét pucoltam, majd amikor megtanultam angolul, biztosítási ügynök lettem. A nyolcvanas évek elején visszatértem a szakmámhoz, vettem egy sertéstelepet és elkezdtem disznókat tenyészteni. Ötven anyakocával kezdtem és tíz év alatt kétszázhetven anyakocám lett. Amikor hazajöttem 1990-ben, a tanyát a fiaimra hagytam.

MNO: Amióta hazajött, csak harcol, küzd, építkezik. Budapesttől távol ifjúsági tábort hozott létre a határon túli és a hazai magyar fiatalok részére. Marispusztán minden 1956-ra emlékeztet és minden a forradalom igazi megismertetését szolgálja. Miért érzi ezt fontosnak?

P. G.: Azért, hogy az itteni gyerekek tanuljanak egy kicsi magyarságot a határon túliaktól. Nem engedem eladni a forradalmat. Szanyi Tibor valamelyik televíziós adásban azt mondta, hogy szocialista forradalom volt Magyarországon. Még jó, hogy nem azt mondta, hogy kommunista forradalom volt 1956. Ezt nem engedem. Nem csak Nagy Imre és Maléter Pál nevéhez fűződik a forradalom, nem néhány huligán lövöldözött. Mert ezt így akarják beállítani és sok esetben sikerrel. Addig, amíg itt van ez a múzeum, a kápolna és a márványtáblákon a nevek, 338 felakasztott hős neve, addig nem lehet letagadni az igazságot. Ez kötelez engem. Bármi is történt velünk, örülök annak, hogy részt vehettem a forradalomban és képes voltam ezt végig vinni. Jelcin orosz elnök, amikor az Egyesült Államokba látogatott, a televízióban azt mondta, hogy a kommunizmus hanyatlása 1956-ban Budapesten kezdődött el. Hát ehhez a hanyatláshoz mi, a Pongrátz testvérek is hozzájárultunk.

MNO: Pongrátz Ödön megbánta?

P. Ö.: Nem bántam meg semmit. Húsz évig csak magyarkodtam Amerikában. Több száz beszédet tartottam, magyarul is, angolul is. Voltak olyan helyek, például egyetemek, ahol megkérdezték, hogy nem értik a magyarokat, ötszáz éve nem nyertek háborút, forradalmat, nem győztek népfelkelésben, honnan volt annyi bátorságuk, reményük, hitük, hogy felvették a harcot az akkori világ egyik leghatalmasabb fegyveres erejével, a Szovjetunió hadseregével? Azt válaszoltam: A haza és a szabadság szeretete vezetett minket. Fő jelmondatunk ez volt: Ruszkik haza!